Középiskolás koromban rángattak bele az ezotériába, vagyis abba, hogy egyáltalán tisztábban legyek azzal, hogy hány csillagjegy van, meg mi a nevük. A padtársnőm ugyanis – jobbára unalomból – kezdett foglalkozni a horoszkópokkal, és negyedikre minden egyes kirohanásomat a csillagjegyem (vagy pedig az aszcendensem) számlájára írt.
Ugyanebben az évben vesztem el én is az ezotéria útvesztőjében (lévén, hogy az előre betervezett 6 Rejtő-kötetet már októberig átolvastam, Hašek Švejkjét pedig novemberig kétszer – leginkább órán).
Persze ezt nem úgy kell elképzelni, hogy minden jellemrajzot kívülről fújtam, a csillagok és a bolygók állásából meg tudtam jósolni a focimeccs, a választások, vagy az éppen aktuális éneklő-show, „neadjisten” az Eurovízió eredményeit. Csupán átolvastam a jellemzéseket, hátha valami összefüggésekre én is rátalálok (ráadásul az óra is gyorsabban múlott).
Röviden, arra kellett rájönnöm, hogy a horoszkópban általában az olvasható, amit hallani akarunk. A jellemzések abszolút. Például a Bika jegyében születettre sohasem azt írják, hogy olykor csökönyös bunkó, vagy a Vízöntőre, hogy érzelmi analfabéta, és a Skorpió jegyűre sem azt, hogy hisztis.
Így könnyű.
