Az épületünkben lakó kisnyugdíjasoknak csupán két természetes ellenségük van. Az egyik a járulékcsökkentés, a másik pedig a szomszédos középiskola nebulói.
Kellemetlen végignézni, ahogy a törékeny, dédnagymama-forma asszony megpakolt kosarával szlalomozik az ajtóban ácsorgó, az utcát és a járdát elálló nagy mamlaszok között, akik közül még egy-egy néha pár keresetlen szóval is illeti az öreg nénit. Sok esetben csak ront a helyzeten, hogy az ígéretes ifjak már fél tízkor enyhén illumináltak. Néha még dalra is fakadnak (ezt még valahogy el is lehetne viselni, ha mondjuk, zeneiskola lenne a szomszédban).
Megesik a szívem ilyenkor a nyugdíjasokon, akik közül sajnos egyre többen somfordálnak a konténerek között, az állam bravúros, pénzügyi manőverei ellenére is, pedig ezekből kifolyólag (állítólag) már mindenki olyan jól él, hogy ha tisztában lenne vele, rég a fenekét verné a földhöz örömében.
Elgondolkodtató. Sajnos erre fanyalodik a legidősebb generáció... Mi lesz a „jövőből”?
