Derült napnak delején vadludak vonultak délnyugatnak. Szabályos V-alakban, mint sok ezer esztendeje teszik. A messzi északkeleten hidegebbre fordul – gondoltam, e több hullámban elhúzó rajokat csodálva. Bárcsak érteném e libanyelvet, vajon miről tereferélhetnek most is oly harsányan? – töprengtem el.
El-elnéztem aztán, amint egy-egy formáció ideiglenesen felbomlott, az élen szárnyalók hátrébb, a hátul repülők meg előrébb iparkodtak. Titkon megmosolyogtam közben az ornitológusokat, és más szakértőket, akik évszázadokig csak találgatták, esetleg sejtették e V-alakban repülés okát.
A technológiai fejlődés jóvoltából, a madarak testére erősíthető parányi kamerák és mérőműszerek révén ugyanis csak a közelmúltban vált egyértelműen bizonyítottá, hogy e mögött semmiféle hierarchiai vagy tapasztalati tényező sincs, puszta fizika az egész. Történetesen arról van szó, hogy az élen repülő lúd, azaz ludak szárnycsapásainak felhajtóereje lényegesen könnyíti a mögöttük-mellettük repülő fajtársak dolgát, így azok a madarak, amelyek a V közepén-hátulján szárnyalnak, félannyi, vagy még annál is kevesebb energiát fektetnek bele e közös utazásba. Energiatakarékosság a javából! Logikus, ésszerű és hatékony. Egyszerűen tökéletes.
Olyan tökéletes, mint minden, amit a természet alkot(ott).
