Mi, katolikusok, úgy vagyunk, hogy Isten nagyobb dicsőségére mindent megteszünk a saját kényelmünk érdekében. Évezredek folyamán az isteni törvényeket emberarcúra formáltuk. Szerénységünk sem nélkülözi a csillogást, aranyat, tömjént, és felebaráti szeretetünk története sem mentes a máglyáktól. Római katolikus üdvtörténetünkben van jócskán gyarló, esendő emberi történet is. Ezek vagyunk. Ez a miénk. Egy biztos, hitünk a szeretet kiterjesztése elé semmilyen akadályt nem állít... Sőt. A karddal történő hittérítés sem divat már. Nálunk. Talán ezért csodálkozunk el azon, hogy ma egyistenhívők fejvesztéssel kényszerítik jobb belátásra a szintén egyistenhívőket, mert hitetlenek. Kíváncsi vagyok, hogy e világi találkozásukkor – egy perzsa miniatúra tanúskodik erről – mit mondhatott Gábriel arkangyal Mohamed prófétának, hogy a követői ellenünk fordultak. Nem ismerem a tanításukat és a 114 szúrát sem, de néha jó lenne tudni, hol a határ isteni és emberi között, legalább ilyenkor, amikor ilyen hosszúak az éjszakák, és sűrűn járnak az angyalok.
