Egészen kicsi korom óta körülvesznek a háziállatok. Falun nevelkedve ez talán egyértelmű is. A húgommal együtt viszont mindig kiharcoltuk, hogy legyen valami más is a kutya-macska kombináción kívül. Így aranyhalak, tengerimalacok, aranyhörcsögök, zebrapintyek, ékszerteknősök, papagájok is éltek nálunk. A szüleink igyekeztek úgy nevelni minket, hogy a szeretgetésen túl a róluk történő gondoskodást is egyértelműen a mi feladatunknak érezzük, a napi többszöri foglalatosság így csakhamar valóban kedvencekké tette az állatokat. Ám minden elővigyázatosság mellett mégis becsúsztak hibák. Emlékszem, mennyire kétségbeestem, amikor a gondatlanul bezárt kalitkából kiröppent az egyik legkedvesebb háziállatom, a kanárim. Felröpült a házunk előtti fára, én pedig szívszaggató sírással könyörögtem neki, hogy szálljon le, jöjjön vissza hozzám, miközben csaliként majdnem egy zsáknyi eledelt szórtam a fa alá. Mondanom sem kell, hogy nem hallgatott rám. Ma is gombóc lesz a torkomban, ha felidéződik bennem, amit akkor éreztem. Ez történt a minap is, amikor egy plakátra lettem figyelmes. Egy elveszett kiskutyát keresett a gazdija. Gondolom, mindennap várják a hívást, hogy valaki rábukkant az elkóborolt ebre. Hogy ne fájjon nekik még jobban, remélem, nem látják meg azt a plakátot, amelyre valaki érzéketlenül, nagy, otromba, piros betűkkel odafirkantotta a kiskutya fényképe fölé: KOLBÁSZ LETT.
