Leárazott boldogságot, kéz alól meghittséget, levetett, de még használható békességet keresek a turkálóban. Bármit, csak ne a sajátomban járjak. Ilyen az ember, más levetett élete kedvesebb, mint a sajátja. Halcsontmintás zakók és szmokingok között naftalin szagú emlékek, rég volt karácsonyok ezüstpapír-susogása. Egy diót találok a kabát zsebben. Vállfák. Fényes mellény fél áron. Nem baj, ha az aranyszál kihúzódott egy-két helyen, és a máz is lepattant a gombokról. A megkopott boldogság fénye sem szembetűnő. Az sem baj, ha ebben a tumultusban, amikor egymás kezéből kapkodjuk ki a szebbnek, jobbnak tűnő portékát, le is ejtjük a féltve szorongatott békességet. Felvesszük, leporoljuk, és a próbafülkébe igyekszünk. Vajon hogy áll majd rajtam? A válla lóg, a dereka szűk, nem tudom begombolni, a könyöke is kopott kissé. Bizonyára torzít a fülke tükre, hiszen a felsorolt hiányosságok kint nem látszottak. A magamra vett meghittség hajtókája kopott, a gombot is át kell varrni. Ez nem az, amit keresek. Pedig már úgy tűnt, megtaláltam, akciós áron vehetek használt boldogságot. A tükör mást mutat. Nagyon mást. Levetem, és visszateszem mások levetett álmait, elfáradt életét. Kimegyek, és hazaindulok az adventi várakozásba. A következő szállítmánnyal talán több szerencsém lesz.
