– A legegyszerűbb megjátszani a hülyét – mondta nekem mosolyogva az éjjeliőr, miután majdnem fellökött egy köpcös, telefonon beszélgető, fontos ember benyomását egy pillanatra sem keltő középkorú férfi a főbejáraton, mikor beléptem. Jobbára azért érkezett a vesés megjegyzés az alacsony férfi kontójára, mert akkor tolatott elém, és jött majdnem nekem, amikor már félreálltam, hogy tartsam neki az ajtót.
Az őrrel csendben megjegyeztük, hogy ez errefelé már csak így megy. Postán, városházán, egyetemen, piacon... A néni fél órán keresztül hangol a pénztár előtt, hogy a gép nem adja ki a nyugdíját, a soron áttörtetve átkozódik, egészen addig, ameddig a tolóablak másik oldaláról nem közlik vele, hogy azért nem adja ki a gép a pénzt, mert lejárt a bankkártya. A buszjegyet is mindenki az utolsó pillanatban váltja – ezért kerülik ki szemrebbenés nélkül a pénztár előtt kígyózó embertömeget –, egészen addig, ameddig valaki a sorból vissza nem rántja annak a végére.
De igaz. A legegyszerűbb megjátszani a hülyét.
