INTELEM
Ne „küzdj a Jóért”.
Keresd és szeresd. Örülj,
amikor elér.
(Fodor Ákos)
Vajon miként leszek? Ébren vagy álomban ér, tiszta lélekkel vagy búval felruházva? Honnan tudom majd? Felismerem-e? Mi van, ha nem, és lesz-e legközelebb? De minek újabb esély, hiszen csak vesztesek jutalma a remény. Ennyi kérdés, félelem, én vagyok, minden várakozás. Bizakodva, és mégis készületlenül. Küzdök? Eléggé? Magammal? Jó helyen? Tanúja leszek vagy csak szemlélője? Ennyi ideje már? Régi képek sorakoznak, ha korán kelek és az éj meg az ébrenlét között bennem még nincs erős határ. A sparheltben csendesen ég a tűz, a platni sarkán, fazékban susog a víz. Reggelente a konyhaasztalon kávé vár, a hídon vonat halad át, a kanyarban csikordul. Valaki munkába megy, biciklist ugat a kutyám a Bega partján. Ördögcérna és bokrokban az akác. Bent konyhameleg van. Embernek való. Félhomály. Hátát a falnak vetve, szótlanul – Attila után, hányan vagyunk így – a Jó itt állt mögöttem, és én észre sem vettem egy életen át.
