Mindig is volt a családban kutya. Nem is egy, nehogy véletlen az árva unatkozzon, hanem kettő. Aranyos állatok, sokat játszottunk velük, szeretgettük őket.
Most meg eljutottam addig, hogy önkéntelenül dühöt érzek, ha meglátok valakit a kutyájával sétálni az utcán. A kicsi macskaszerű kutyáktól éppúgy ideges leszek, mint a hatalmas borjú méretűektől. Nem a kutyákra haragszom, a gazdáikra. Azokra, akik szemmel láthatóan kérkedve, kevélyen mutogatják házi kedvencüket, közben meg minden áldott nap nekem kell a házam elől eltakarítani azt, amit más nem tesz meg.
Divat lett a kutyatartás. Egy valamire való híresség már nem is lehet tökéletes, ha nincs kutyája. Nincs is ezzel gond, illetve van, hogy csak azt majmolja a többség, hogy kell a kutya, meg jó megjelenni vele, kutyakozmetikába vinni, kabátot vásárolni neki…
Milyen ember lehet az, aki hanyag mozdulattal eldobja az utcán a szemetet? Hát még az, aki a kutyagumit széthagyja maga után?
Lehozzák az emeletről a kutyát, hogy ne oda rondítson, hanem az utcára, a parkba... Micsoda pofátlanság!
S mindezt teszik háborítatlanul, nap mint nap, mert nincs, aki megbírságolja őket. Pedig nem kellene keresni a vétkezőket, lépten-nyomon beléjük botlik az ember.
