Kritikusok és átlagos halandók egyetértenek, hogy a Rómeó és Júlia minden idők legmegkapóbb szerelmi története. A két ellenséges veronai család, a Montague és Capulet sarjai között szövődött végzetes szerelem története egy olasz mesén alapszik, amelyet Arthur Brooke 1562-ben írt meg versében (The Tragical History of Romeus and Juliet), William Painter pedig Palace of Pleasure című prózájában dolgozott fel. Shakespeare mindkettőtől „kölcsönzött” részleteket, de új szereplőkkel is „színezte” még a történetet. Azóta számtalanszor feldolgozták, hol elhagytak belőle bizonyos részeket, hol bővítették, s olyan szerző is akadt, mint pl. Georg Anton Benda, aki boldog végkifejlettel zárta le operaadaptációját.
Valahol korunkra jellemző, hogy Rómeó és Júlia jelenleg a Ferrari maranellói gyárában dolgozik szinte megállás nélkül. Kapcsolatuk minden érzelmet és pátoszt mellőz, sőt a valódi kommunikációt is, lévén két, számítógép vezérelte robotkarról van szó. Nevüket a hatalmas gyárkomplexumban dolgozó munkások adták, mivel Rómeó szinte percenként meggyűrűzi Júliát. Valójában csak annyi történik, hogy Rómeó minden egyes szelepgyűrűt folyékony nitrogénbe márt, ami mínusz 180 fokra hűti, és egy kicsit összezsugorítja, Júlia pedig a hengerfejet tartja, míg Rómeó a helyére illeszti a szelepgyűrűt, amely néhány másodperc múlva felmelegszik és kitágul, tökéletesen illeszkedve a gondosan megmunkált alumínium hengerfejbe.
Hát nem romantikus?!
