Rendszeres napi körutamat jártam a város zöldségpiacán. Mellette, ideiglenesen ünnepi bazár működik, körötte rengeteg vágott és töves fenyő, középütt tarka standok. Oda nem megyek, nem érdekelnek a csicsás holmik, amelyekről az árusok úgy vélik, karácsonyra, újévre jó boltot lehet belőlük csinálni.
A zöldségpiac más, hétköznapi, mint mindig, de számomra több mint három évtizede élményt nyújt naponta. Úgy szeretem bejárni, amikor semmilyen feladatom nem akad a bevásárlást illetően. Lezserül, meg-megállva, elbeszélgetve kofákkal, ismerősökkel, mert a városban a piac a közösségi tér, ahol a nyelvek kavalkádjában magyar nyelvi szigetek is akadnak.
Szürke, szinte üres a sétám, amíg nyomába nem jutok egy szegényes öltözetű nénikének. Ez a szó, nénike, vetődött föl bennem az egyszerre csoszogó és bicegő asszony láttán, aki úgy szorított a hóna alatt egy aprócska fenyőt, miként más az esernyőt, vagy a bevásárlókocsi fogantyúját. Ugyanebben a kezében egy műbőrből készült, jobb (?) időket látott kézitáskát cipelt. Ajándékok nem lehettek benne, nem is azok cipelésére szolgált soha. szedte a lábát, ahogyan tudta, de nem nézelődött, céltudatosan szerette volna otthonába juttatni a termetesebb esernyőnél valóban nem nagyobb karácsonyfát.
Én meg szeretek történeteket kitalálni a látottak alapján. Ebből azt fundáltam ki, hogy a néni egyedül él. Nincs kinek ajándékot vásárolnia, de az ünnepet megtartja. Vélhetően egyedül, neki nem hoz ajándékot se a Mikulás, se a Télapó, se hozzátartozó. De karácsonyra földíszíti a fenyőt, amely napokon belül leveti tűleveleit, és a szobát megüli az elmúlás hangulata, a születés ünnepét a magány semmisségébe fordítva.
Úgy gondoltam, neki nem mond senki köszöntőt. Elébe léptem, megszólítottam, és boldog karácsonyt kívántam neki. Meglepődött az ismeretlen láttán, és nem is az én anyanyelvemet beszélte, mégis értette a mondatom, a gesztusom. Átkaroltam, és az ő nyelvén megismételtem a köszöntőm. Aztán egy ideig együtt folytattuk utunkat, immár mindketten csoszogva és bicegve.
