A január eleji csöndes, pihenős napok egyikén fogtuk magunkat és kirámoltunk a szekrényekből. Hosszas válogatást, mérlegelést követően két zsáknyi ruha gyűlt össze, amiről úgy gondoljuk, már nem fogjuk többet viselni őket. Ennek töredéknyi részét tudjuk kisebb gyereknek, rászoruló ismerősnek jó szívvel átnyújtani. A többi itt áll még az előszobában... Egy indiai textilüzemről készített rövidfilm arra mutat rá, hogy mennyi ruhát dobnak ki feleslegesen a nők. A nyugati világban kidobott textiláru útját követte végig az indiai rendezőnő több díjat is nyert dokumentumfilmje, amely bemutatja, hogy a kidobásra ítélt, de alig hordott ruhák végül Indiában kötnek ki. A hatalmas uszályokról újrahasznosító üzemekbe kerülnek, színek szerint válogatják szét, majd apró darabokra vagdossák a kiselejtezett ruhaneműt, gépekkel szétszedik az anyagokat, hogy végül újra fonalat tudjanak csinálni belőlük. Az elkészült pokrócokat ismét csak visszaküldik nyugatra.
A 14 perces dokumentumfilmben a helyi munkások arról beszélnek, hogy nem értik, miért küldik hozzájuk ezt a rengeteg ruhát, mert hogy nagy részük olyan, mintha soha nem hordták volna őket. A munkásnők arról beszélnek, hogy mindenki azt gondolja, hogy azért viszik a ruhákat Indiába, mert külföldön vízhiány van és az embereknek valójában nincs pénze kimosni őket. Az egyik lány viszont rátapintva a lényegre, úgy fejezte ki magát, hogy szerinte nyugaton nagyon sok ruhát vesznek, és bár drágák lehetnek, mivel az emberek gazdagok, semmiben sincs hiányuk, ezért inkább kidobják a ruhákat ingyen, közben pedig új, divatos, drága holmikat vásárolnak.
