A minap a Torino és Milánó között fekvő Vicolungo bevásárlóközpontban (magyarán: outlet) vesztegettem el kényszerű-kelletlen háromórányit. Mivel a nagy árleszállítások igézete nem egyéb, mint a fogyasztói társadalom „robotjait” egy tető alá gyűjteni hivatott közönséges „légyfogó”, ezenfelül eleve nem szándékoztam semmit sem venni, úgy a csillogó kirakatok helyett az embereket néztem.
Csodáltam e lázas vásárláskényszertől szinte megrészegült, rögeszméssé vált hömpölygő tömeget; mindegyik kezében négy-öt zacskó márkás cuccal tömve, amelyről valamennyi azt hitte (hiszi), 30–70 százalékkal olcsóbban jutott hozzá, holott csak – ki tudja hányadszor!? – bevetették vele „a hű, de olcsó” csalit, rásózták azt, amire jószerivel nincs és nem is volt is szüksége. (Nota bene: bárkivel, bármekkora összegbe lefogadom, hogy 350 euróért itthon is találok márkás olasz cipőt.)
Megdöbbenéssel néztem aztán, hogy lépten-nyomon patkányokat vonszolnak pórázon, azaz fajukból csúfot űző ronda jószágokat, chihuahuákat, apró terriereket és hasonló – „keresztezéssel” degenerált, szánalmas, nevetséges és szomorú – zsebkutyákat. Ha közös ősük, a farkas látná őket, szégyenében menten a föld alá bújna.
Lehet, látta is, ezért üvölt olykor éjszakánként.
