A fenyőnek dőltem, úgy hallgattam a zenét a kertben, a szél elnyújtott dallamgirlandot húzott végig az ágak között. A tobozok pedig állandó díszei voltak.
Azért jöttem ide, hogy kiássam a gödröt. Ötlépésnyi távolságra. De előbb valami másra figyeltem mégis, úgy éreztem, szédülök. Mintha a talaj hullámzott volna a talpam alatt, talán leesett a cukorszintem. Pillanatokra újra úgy éreztem, kicsúszik alólam a világ. Talán az ásás okozott múló rosszullétet. De amikor megismétlődött, jobban odafigyeltem az érzésre, és rájöttem, hogy rosszul észlelem a dolgot, nem is velem van baj, csak olyasmire figyeltem, amire korábban soha: a fa élni kezdett, meg-meghúzódott a törzse. Szálegyenes volt, magasabbra nőtt már a háznál is.
Ahogy mozdult a lombja, lent ezt nem egyszerű hajladozás követte, amit elvárt volna az ember, hanem rejtélyes belső mozgások indultak el benne. Nem hagyta, hogy a szél irányítsa, hanem ellenállt, megmakacsolta magát, inkább csavarodott, és kérges izmainak mozgását a hátamon éreztem. Sohasem gondoltam volna, hogy a fák ilyen bensőséges viszonyban vannak a széllel.
Magával vitte a felhőket, hirtelen élesen tűzött a januári nap. Ideje volt folytatni a munkát. Kiszabadítottam a földlabdát. Jól van, szépen egyben maradt. A csemetét a gödörbe tettem, és eligazítottam körülötte a földet. Körültapostam, és jól megöntöztem.
Látod, ha felnősz, te is ilyen hatalmas karácsonyfa leszel.
