Nem tudok nemet mondani a kéregetőknek. Szándékosan nem koldust írok, mert az, aki szemtől szembe áll az emberrel, és bajba jutott, kétségbe esve kér segítséget, az nem koldus. Nem abból él, hogy másoktól könyöradományt fogad el.
A napokban egy apró termetű nénike csöngetett be az otthonomba. Könnyes szemmel elkezdte mondani, hogy a lánya egy gyárban dolgozik, de nem kap fizetést, és két kicsi unokája van otthon, ki tudnám-e segíteni egy kis pénzzel. Karácsony másnapja volt. Nem gondolkodtam, visszamentem a pénztárcámért, és adtam neki. Meglepődött az összegen, hálálkodott, és belefogott nyomoruk ecsetelésébe. Nekem meg a szívem majd meghasadt.
Többször előfordult már velem, hogy átvertek a kéregetők. Legutóbb egy apuka hivatkozott kisfiára húsvét táján. Aztán kiderült róla, hogy mástól is ugyanazzal a mesével kéregetett, mint tőlem. Én hittem neki. Aztán, amikor megtudtam, hogy fele sem igaz annak, amit elmondott, dühös voltam.
Most mégis megesett a szívem a fejkendős nénikén. Ha az ő meséje netalán nem egészen igaz, az, amit elmondott, sajnos, nagyon sok családnak valóság. Hiába dolgoznak sok ezren ebben az országban, pénzt mégsem kapnak.
Kapni jó, de még jobb adni – szokták mondani. Én nem tudtam élvezni az adakozás örömét. Nagyon szomorú lettem, mert a madárcsontú nénike szemében könnyeket és sok-sok szomorúságot meg szégyent véltem felfedezni. Neki sem volt jó kapni.
