A kedvenc napom a péntek. Pénteken születtem, meg az az utolsó munkanap a héten. Nagyon igyekeztem hát a munkára, elkaptam a városi buszt, helyet is könnyen találtam, reggel még a kutya sem buszozik. Láttam, jön egy nénike felpakolva, telepakolt zacskók a szélrózsa minden irányában. Félig üres volt a busz, de mellém ült. Ahogy odazsuppolta magát, igen kellemetlen szag csapott meg, nem az aznapi, de még nem is a tegnapi, hanem jóval korábbi húgyszag. Annyira nem vagyok finnyás a szagokra, igyekeztem a kabátom parfümjébe merülni. De a néni most kezdett csak kibontakozni. Magában kezdett beszélni. Először csak szavakat kaptam el: – Bombice, bombice… Na nem baj, robogunk tovább. Most már bátrabban: – Ovo je kraj sveta, treba baciti bombice, otrovati sve… . Hűha, gondoltam magamban, na ez egy érdekes utazás lesz, és elővettem a telefonom, nem akartam rá figyelni. Erre újabb monológ: – Šta se guraš? – És ezt még egy párszor. Na erre a vonatra nem ültem fel, mert a néni sem egyedül utazott… Majd ő is elővette a telefonját és suttogva mondta: – Sad sam u civilu, niko me ne poznaje! És ezt többször ismételgette. Székházunk előtt leszálltam. A bűzös néni meg elrobogott „civilben” tovább.
