Néha egyszerűen csak be kell ülni az autóba, elindulni valamerre, és hagyni, hogy az út vezessen. Amikor a város zaját és rohanását magunk mögött hagyjuk, minden lélegzetvétel könnyebb lesz. Az út kanyarog, az ablakon át friss levegő áramlik be, és ahogy egyre távolabb kerülünk a hétköznapok súlyától, egyre közelebb jutunk ahhoz az érzéshez, amit már annyira hiányolok.
A legjobb az, amikor találok egy eldugott kis helyet valahol a vízparton. Nincs más dolgom, mint felállítani a sátrat, leülni a fűbe, és hallgatni a természet neszeit.
A víz lassú hullámzása, a szél suttogása a fák között, a tűz ropogása, minden egyes hang emlékeztet arra, hogy milyen jó kiszakadni, eltűnni egy időre a világ elől. Már érzem is a tábortűz melegét az ujjaimon, a nyirkos fű illatát a levegőben. Képzeletben már ott vagyok, egy pokrócon ülve, egy bögre forró teával a kezemben, nézve, ahogy a nap lassan lebukik a horizonton. Erre vágyom most a legjobban.
