Kollégánk látássérülten született. Gyerekkora óta szemüvegen keresztül szemléli a világot, életvitelébe már régen belekalkulálta a hétköznapi segédeszköz használatával járó kellemetlenségeket. Például a rendszeres orrpapucscserét. Évente átlagban két párt „koptat el” ezekből, az optikus egy perc alatt kicseréli: Mennyivel tartozok? – Ugyan már, szóra sem érdemes – legyint általában a szakember. Ilyenkor kollégánk egy tábla csokoládéra elegendő összeget hagy a pulton.
Tette ezt mostanáig, az internetes vásárlás fénykorában azonban gondolt egyet: Bolond vagyok én? Klikk-klikk, és máris postáztak neki a messzi Kínából 40 darab, legalább három, kisebb-nagyobb, légbuborékos, naftából derivált zacskókba bebugyolált orrpapucsot. Vonalkódozva, hajózási konténerbe csomagolva, a szomáliai partok mentén, kalóztámadások és viharok kereszttüzében eljutott Rotterdamig, de az is lehet, hogy Barig, ahol vonatra vagy nyergesvontatóra átpakolva, ki tudja, hány ezer kilométernyi utazás után megérkezett az újvidéki vámlerakatra. Újraszkennelték, bejegyezték, átpakolták. A kéttonnás kombi a benzinbűzös, agyonzsúfolt belvárosban a tenyérnyi füvet letaposva, pöfögve megvárta, hogy a postásnak kaput nyissanak, és még gyalog felvitte a csomagot a harmadik emeletre...
Észszerű takarékoskodás, a pazarlás a múlté! Emberünknek in totale fél tábla csokoládé árába került a beszerzés. Az orrpapucsokból legfeljebb nyolcat fog felszerelni a szemüvegeire, a többi két éven belül lebomlik, összeolvad a zacskójával.
