Amikor igazgatása alatt az állami harisnyagyár sikeresen tönkrement, megalapította saját harisnyagyárát. A gépek és a munkások egy részét természetesen „átmentette”, a beruházási kiadásokon így sokat megtakarított. Üzeme egy ideig profitabilis is volt, ám a textiliparon végigsöpört „kataklizma” e vállalkozás sorsát is megpecsételte.
Emberünk ekkor látta elérkezettnek az időt, hogy a politika vizeire evezzen. Számítása igen egyszerű volt. Kockázati tényező nincs, hiszen beruházás gyanánt csupán egy párttagsági aláírás kellett, ráadásul azokhoz képest, akik oklevelüket „a piacon” vették, ő dörzsöltnek számító közgazdásznak számított, ha másért nem is, csupán azért, mert – mint az anno normálisnak számított – szabályszerűen befejezte az egyetemet.
Pártja mindig tűzközelben volt és van, így néhány évig jól jövedelmező, vezető beosztású helyen volt, ám mások példáját látva egy idő után úgy mérte fel, még takarosabb fészket kell keresnie. Át is repült sietve a hatalmi pártba, amelynek tagjaként jelenleg a vámhatóságnál van munkaviszonyban tanácsadói minőségben.
Az előző mondatban elvileg fogalmazhattam volna úgy is: tanácsadóként dolgozik, ám ez formailag sem felelne meg a valóságnak, csak papíron van munkaviszonyban ugyanis, egyetlen napot sem dolgozott ilyen beosztásban, és ez a jövőben sem valószínű, mivel irodája sincs, esetleges szolgáltatásaira sem tart senki igényt. Csupán szófogadó „ügyintézést” várnak tőle, ha arra valamely párttársának esetleg szüksége adódna.
Az a 70 ezernyi dináros havi bér, amit (a semmiért) kap, nem egy dicsekvésre méltó összeg – vallja, de mivel magát szerénynek aposztrofálja, nem akar elégedetlenkedni. Azért persze reméli, a közeljövőben még jobb beosztásba kerül.
