A napokban kapott szárnyra a hír a médiában, hogy kigyulladt a šušanji hegyoldal. Állítólag egy külföldi turista elkóborolt az olajfaerdőben, és szorultságában tüzet gyújtott, hogy felhívja magára a figyelmet. Jól ismerem Montenegrónak azt a részét, számtalanszor túráztam már magam is a šušanji hegyekben. A szinte érintetlen, több száz éves olajfarengeteg maga a hegyi paradicsom. Keskeny erdei ösvények futnak benne, kecskepásztorok tartják rendben őket, hogy az állatok kényelmesen átvághassanak az erdőn, a hegyi rétre tartva. Patakok csobognak itt-ott, és kabócák ezrei koncerteznek, amint kisüt a nap. Egyszer egy magyarországi biológuspárt kalauzoltam arrafelé, mohamintákat gyűjtöttek, és pókokat tanulmányoztak. El voltak ragadtatva a gazdag élővilág láttán. Sőt, addig ismeretlen pókfajokra is bukkantak, alig tudtuk kideríteni a szűkszavú hegyi emberektől, milyen néven tüntessék fel a kutatók jegyzeteikben a régi vízmosást, ahol a különleges hálót szövő példányokra bukkantak. Nézem az interneten a tűzvészről készült videókat, és majdnem megszakad a szívem. Lángokban áll ott minden. Akár egy óriási tábortűz, izzik, lobog a hegyoldal. Több száz év nyomát, sok-sok hektárnyi fát, rengeteg életet tett tönkre az az ember, aki a tüzet gyújtotta. Felelőtlenül. Meggondolatlanul. Az efféle tettre még a tudatlanság és ostobaság se lehet mentség. Annyit mindenesetre elért az illető, hogy ezentúl senki sem fog eltévedni arra.
