Egy korábbi csárdásbál: Bordás Cecília magyar nótákat énekelt (Illusztráció)
Ha abból ítélünk, hogy mit dalolunk, mi, magyarok, nem vagyunk példás emberek. A lányok a csóktól sosem fáznak, és értéktelen holmi ellenében is pajzánkodnak. Mondjuk forgácsért nemcsak kilenc csókot adnak, hanem ráadást is. A magyar gyerekek büszkék megboldogult apjuk kicsapongó életére. Elsősorban arra, hogy a szép lányt meg a bort igen nagyon szerette. Nem volt illedelmes sem, hisz a jó estét még ki sem mondta, már a kislány piros ajkát megvámolta. S ha valami nem tetszett neki, nagyon begurult, és elátkozta a kocsmát: ha nincs benne jó vörös bor (és barna kislány) eladó, dőljön össze a vendégfogadó. Az anyáknak vajon milyen életük lehet ilyen férjek mellett? Még az egészségükre nem panaszkodhattak, hisz a részeges és szoknyavadász férj megmondja: nékem olyan asszony kell, ha beteg is keljen fel, főzze meg a vacsorát, úgy várja haza az urát. A magyar ember szabadságszerető, de első felszólításra nem harcolna érte, csak a másodikra. Kossuthnak is visszaüzente: majd ha még egyszer azt üzeni, hogy elfogyott a regimentje…
Ha jobban belegondolok nem véletlenül vagyunk furcsák, hisz már kis korunkban szörnyekről, vak varjúcskákról, kertek alatt megfagyó báránykákról, száraz tónak nedves partján kuruttyoló döglött békákról, és fületlen és farkatlan tarka bocikról daloltatnak velünk.
