Olyan történet ez, amelyre azt szokták mondani, hogy rég volt, talán igaz sem volt. Pedig, bármennyire is bizarr, az volt.
Kis, szűk utca a külvárosban, kertes, gondosan rendben tartott házakkal. Olyan szűk utca, ahol, ha a szódás kocsi ment, csak a sárga téglával kirakott járdán lehetett óvatosan biciklizni. Egymással szemben laktak. Fiatal házaspárok, egy-egy gyerekkel. Nevezzük a páros oldaliakat Mikinek és Mancinak, a páratlan oldalaikat pedig Jocinak és Jucinak. Nagyon jó barátok voltak. Miki és Joci együtt jártak pecázni, és segítettek egymásnak a házak körül, Manci és Juci pedig egymáshoz jártak pletyizni. A jó szomszéd, tudott, többet ér a rokonnál.
Ki gondolta volna, hogy Mikinek és Jucinak van egy titka? Senki, de kiderült, hogy a második gyerek nem Jocira hasonlít, hanem Mikire. Kiköpött apja volt, mindenki látta.
És mi történt? Perpatvar, asszonyverés, örök harag, válás? Dehogy. Összeültek ők négyen, és eldöntötték, hogy Jocinak és Mancinak is, ha akarják, legyen egy titkuk. Akarták. Azután továbbra is jártak pecázni, segítettek egymásnak, pletyiztek…
Kislány lett. Esküszöm rá, az egyik legszebb a környéken. Megérte a titkot.
