Miről írna JJ ebben a rovatban, ha nem a piacról? Úgy tűnhet, függőségben állok a piaccal, történetesen a zombori zöldségpiaccal, pedig mindössze arról van szó, hogy a város központjában álló kioszkban veszem át a Magyar Szót, amiért naponta elzarándokolok, ha esik, ha fúj, de még ha havazik is. A kioszk mellett meg ott a piac, hát bejárom naponta. Néha kifülelek egy-egy párbeszédet, mert máshol nincsen rá alkalmam. Kocsmába nem járok, mert olyan már nem is létezik, különösen olyan nem, ahol magyarul társalognának, borbélyhoz se jár igazán manapság valaki, én meg pláne nem. A piac jó információs közeg. Meg néha vásárolok is. Legutóbb ismerős hangra figyeltem föl a süteményes asszonyomnál, aki remek meggyes-csokoládés sütit és betyárszeletet készít. A város legnevesebb, saját klinikával rendelkező urológusa vásárolt előttem kelt kalácsot. Az életben még nem láttam a piacon, de máshol sem a városban, mert ő teniszezni jár, én meg nem. Üdvözöltük egymást, majd néhány perc múltán a csirkés kofánál futottunk ismét össze, aki ha megjelenek a hűtője előtt, már darabolja is a bontott csirkét, mert meggyőztem, hogy ezt én nem tudom, ami igaz is. A doki is csak kérdezte, elkészült-e, mire az asszony nyomta a kezébe az elkészített portékát. Láttam, hasonló logikával vásárolunk: én végigjárom a piaci asztalokat, itt szólok, hogy csomagoljanak tölteni való paprikát, ott sült májat, amott csirkét, de inkább kakast, oltott túrót, savót, süteményt stb., majd teszek még egy kört és a portéka súlya növekedésének sorrendjében begyűjtöm a zsákmányt, lám, a doki ugyanígy. Pedig azt hittem, én találtam ki ezt a praktikus módszert és építettem ki egy olajozott kapcsolatokra épülő rendszert, ami mentesít a körbecipekedés nyűge alól.
