Illusztráció (Pixabay)
Százharmincnégy éve áll a falu, ahol nevelkedtem, de nem ott születtem, ennek ellenére szülőfalumnak tekintem, és a település is így tarja, amiről papírom is van. Különben arról is, hogy ténylegesen más falu a szülőhelyem. Lényegtelen, hiszen a szüleim se születtek a Telecskai-dombokra. Éveimhez képest én se töltöttem hosszú időt a telepes faluban, aminek tervét képzett földmérők készítették, a Magyarok Nagyasszonya-plébániatemplom így az utcák vonala mértani négyzetének közepébe került. A templombúcsú október második vasárnapjára esik. Úgy 30–40 évvel ezelőtt a rendezvénynek akár egész hetes kísérő eseményei is voltak, a lánc- és körhintások, céllövöldések, bizsusok ott táboroztak a falu központjában. Nem volt veszélytelen a buli. Tibor barátom hetedikes elemistaként szerelmi bánatában kivetette magát a forgóhinta üléséből, nem mondanám, hogy túl ittasan, noha mámorosan, ám a szerencsés landolását hatalmas berúgással koszorúzta. Ugyanakkor Boldi barátom egy visszapattanó lövedéktől elveszítette fél szemét a céllövöldénél. Ma már talán ilyen dolgok nem fenyegetnek, elmegyek tehát a búcsúba, és remeket falatozok anyám ünnepi asztalánál.
