Az idén már tíz éve annak, hogy Újvidéken élek. A beilleszkedés gördülékenyen ment, és ritkán éreztem azt, hogy bármi is hiányozna a megszokott, olykor már egyhangú kisvárosi életformából. Idővel jöttem csak rá, hogy mi is az, amitől úgy érzem, hogy a városi polgárok életmódja mégis egy kis közösség hétköznapjaihoz hasonlítható.
Egyik munkatársamnak köszönhetően nemrég felfedeztem egy igazán szimpatikus helyet, ahol különféle ízű gombócokat lehet venni, amelyeket kizárólag házi recept szerint készítenek. Már a gombóc íze a gyerekkoromra emlékeztet, viszont a fogadtatás az, ami nagyban meghatározza az élményt. Harmadik alkalommal mentem vissza. Elvitelre kértem két szilvás és két körtés gombócot, valamint ott elfogyasztottam egy vaníliás-epreset. Az elárusító egyben az üzlet tulajdonosa is. Mosollyal az arcán közölte velem a végösszeget, és tette hozzá, hogy a vaníliás-epres gombócra a ház vendége vagyok, mivel már visszatérő vásárlónak számítok. Ekkor akaratlanul is hatalmába kerített az az ismerős érzés, mely szerint az ember egy nagy városban is tartozhat valahova. Legyen az a boltos bácsi vagy a szomszéd fodrász néni, ők már ismerősként üdvözölnek, és a maguk módján fejezik ki azt, hogy most már én is egy nagyvárosi kis közösség tagja vagyok.
