Közvélekedés szerint az első balettelőadás, az első operaélményhez hasonlóan, meghatározza a nézőnek a műfajhoz való viszonyát. Eldől, hogy az illető rajongóvá válik-e, vagy azontúl nagy ívben elkerüli a zenés színpad környékét is. Mindez nyilván nem tekinthető általános érvényűnek, de rejlik benne némi igazság. Az első benyomás, az első élmény, mint annyi más dolog esetében, a balettben is emlékezetes marad.
A napokban egy gyerekeknek szánt balettnépszerűsítő könyv került a kezembe. Csajkovszkij első balettjének, A hattyúk tavának szöveges, meseszerű feldolgozása, amelyhez a kiadó cédét is mellékelt, zenei illusztrációképpen, olyan tudnivalókkal kiegészítve, amelyek segítenek a balettben való elmélyülésben.
Ahogy a gyönyörű kiadványt lapozgattam, felrémlett az első balettélményem, amikor iskolai kirándulás keretében tekintettük meg A hattyúk tavát, amelyre előtudás nélkül ültünk be. Fogalmunk sem volt, mi vár ránk a színpadon, miről szól az előadás, a herceget megtestesítő táncoson röhögött mindenki, a fenekén ugyanis szétrepedt a nadrágja, és kénytelen volt az egész felvonást végigtáncolni kikandikáló gatyában. Úgy maradt meg bennem, hogy a balettelőadás hosszú, helyenként kínos, és képtelenség kitalálni, mit próbálnak eltáncolni a szereplők.
E balettmesés könyvet forgatva viszont feltárult előttem az egész „hattyúk tava-történet”, a varázslatos, orosz népmese, a képekre bontott eseménysor, és csak sajnálni tudom azt a balul sikerült első benyomást. Ha e könyvvel kezdeném a műfajjal való ismerkedést, akár jó barátok is lehetnénk, a balett meg én.
