Jézus ünnepélyesen vonult be Jeruzsálembe szamárháton és a tömeg üdvrivalgása közepette. Erről emlékezünk meg virágvasárnap a mise előtti barkaszenteléssel és körmenettel vagy ünnepélyes bevonulással. Ennek a bevonulásnak az ünnepélyessége magától értetődő mindenki számára.
Néhány nappal később Jézus ünnepélyesen és győzedelmesen vonult ki Jeruzsálemből, a városkapun kívülre, a Kálvária dombra. Ennek győzedelmi és dicsőséges valósága már kevésbé érthető első tekintetre, de valójában mégis az. Amikor az áruló Júdás eltávozott az utolsó vacsoráról, maga Jézus mondta: „Most dicsőül meg az Emberfia, s az Isten is megdicsőül benne. Ha megdicsőül benne az Isten, az Isten is megdicsőíti saját magában, hamarosan megdicsőíti.” (Jn 13, 31–32) Ezt az evangéliumi részletet ismerjük, halljuk is minden évben néhányszor, de kérdés, hogy vonatkoztatjuk-e ezt Jézus szenvedésére és kereszthalálára, vagy csak a Jeruzsálembe történő bevonulását tartjuk dicsőségesnek és győzedelmesnek, vagy esetleg csak a feltámadását? Gondolkodjunk el erről egy kicsit most, virágvasárnap!
Először is nagyon mélyen bele kell vésni a szívünkbe, lelkünkbe, hogy Jézus nem azért szenvedett és nem azért halt meg a kereszten, mert Júdás elárulta. Meg tudta volna akadályozni ezt, elég lett volna, ha nem engedi Júdást eltávozni az utolsó vacsoráról. Már az is félrevezette volna Júdást, ha nem a megbeszélt helyre, a Getszemáni-kertbe mennek éjszakázni, hanem – mondjuk – Lázárhoz, Betániába. Különben is Jézus nemcsak ember, hanem mindenható Isten is. Egészen egyszerűen mindenki lebénulhatott, megnémulhatott, mindenki meghalhatott volna, aki ellene volt, aki támadta, kínozta. Jézus azonban senki ellen nem tett semmit, mert önként vállalta a kereszthalált. Hűséges volt az Atya akaratához mindhalálig, ezzel legyőzte a gonoszt. Az édenkertben a sátán győzött a fán, a Kálvárián Jézus győzött a keresztfán, diadalmasan győzött a bűn és a halál felett. Ezért is mondjuk, hogy uralkodik az Úr a keresztről.
A másik dolog az, hogy nem önmagáért vállalta a keresztet halálig tanúsított hűségével. Nem neki volt erre szüksége. Ő isteni teljességében tökéletes, még akkor is, ha a megtestesülésében mindenben – a bűnt kivéve – hasonló lett hozzánk. Mi, emberek voltunk a bűn és a halál rabságában. Mi nem voltunk képesek, hogy kiemeljük magunkat ebből a bukásból, akár az eredeti bűnre, akár a mi személyes hűtlenségeinkre gondolunk. Jézus magára vett mindenkit, magára vette minden hűtlenségünket, amit az Atya ellen elkövettünk, akár csak úgy is, hogy elhanyagoltuk az Iránta való kötelességeinket, vagy megszegtük parancsait. Már a Jordán folyónál lélekben vállalt minket a bűnbánati keresztség felvételével, de a valóságos vállalás a Jeruzsálembe való dicsőséges bevonulással kezdődött el, majd folytatódott a Getszemáni-kertben, a Kálvárián pedig elérte teljes megvalósulást, a győzelmet a bűn és a halál fölött. Mindannyian ott gyógyultunk ki a bűnből Jézus kínszenvedése és kereszthalála által.
Ha mindezt figyelembe vesszük, akkor érthetjük meg a virágvasárnap liturgiáját. A mise első részében Jézusnak a Jeruzsálembe való dicsőséges bevonulásáról emlékezünk meg a barkaszenteléssel és a körmenettel, a mise második részében pedig a Jézus szenvedésének diadalmenetéről szóló evangéliumot, a passiót olvassuk. Ezt a kettőt ezen a vasárnapon együtt, egymás folytatásában látja és ünnepli az Egyház.
Jó, ha ezeket tudjuk alkalmazni a mi életünk menetére is. A megpróbáltatásoknak – amelyek biztosan jönnek, és mind nagyobbak lesznek, ahogy halad az életutunk, életkorunk – az a rendeltetésük, hogy az Atya iránti hűségünkkel mi is végigjárhassuk az üdvösség diadalmas útját: legyőzzük a halált és eljussunk az örök életbe! „Aki mindvégig kitart, az üdvözül!” (Mt 24, 13) Ennél nagyobb diadalmenet és győzelem nincs a földön. Ezt kell átgondolnunk virágvasárnap és a nagyhéten.
A megpróbáltatásainkat és szenvedéseinket azért érdemes és azért kell Jézus szenvedésének és kereszthalálának győzelmi szempontjából átgondolni, mert a mai világot, amely körülvesz bennünket, csak a kellemes, az élvezetes, a sikeres érdekli. A fájdalmat, szenvedést, betegséget, sikertelenséget és halált megpróbálja messzire elkerülni. Sokan egyáltalán nem vesznek tudomást erről, becsukják a szemüket, hazudnak önmaguknak és a környezetüknek. Amíg viszonylag jól megy a soruk, addig úgy viselkednek, mintha az mindig így lenne, semmi baj nem érhetné őket, mintha ez az egész élet nem lenne mulandó, mintha nem lenne halál. Ez egy nagyon rövidlátó és hazug életbölcsesség, és igen sokan rajta is vesztenek, mert a baj, a betegség, a sikertelenség, sőt a halál előbb vagy utóbb utoléri őket is, a szeretteiket is, éspedig akkor, amikor még álmukban sem gondolnák. Ekkor minden értelmét veszti, és összeomlanak.
Mi, Krisztus-hívők nem tartozhatunk közéjük. Nekünk tudnunk kell, hogy a legnagyobb szenvedésnek is van értelme és értéke. Minden az Atya végtelen szeretetéből jön az életünkbe. Mindez annak a lehetősége számunkra, hogy hűséget tanúsítva az Atya iránt elfogadjuk a megpróbáltatásokat, a Szentlélek segítségével erősek legyünk a hitünkben és az Atya szeretetébe vetett bizalmunkban, hűségesen egyesüljünk a szenvedő Jézussal, csatlakozzunk az Ő megváltói szenvedéséhez a magunk és sokak megtérésének és üdvösségének érdekében. Nagyon ide kívánkozik Pál apostol írása: „Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak a javára.” (Kol 1, 24) Ezek a szavak annyira érthetők, hogy semmilyen magyarázat nem kell hozzájuk, különösen most, a nagyböjtben és a nagyhét küszöbén. Elég, ha ez eszünkbe jut akkor, amikor különböző megpróbáltatások érnek bennünket. A csapás a mi számunkra is diadalmenetté tud változni, és nekünk is, másoknak is lelkileg gyümölcsöző lesz.
