Kedves atya!
A Szentírást forgatva a Filippi levél olvasásakor (Fil 2,5–11) arra lettem figyelmes, hogy Jézus képes volt arra, hogy megalázza magát, és engedelmeskedjen. Az is lehet, hogy ez a saját akaratával egyáltalán nem egyezett? Másokért élt. Ezt az utat kell járni nekünk is, értelemszerűen.
Nehéz ez, atya. Önmagamat mellőzni és fejet hajtani néha olyan elképzeléseknek, amik távoliak a miénktől. Hogyan lehetnék erre képes? És miért? Miért fontosabb a másik, mint én?
Másutt meg mindenhol az önmegvalósításról olvasok. A mindenféle női magazinok tele vannak az énidő kifejezésével. Ezzel az én, az ego szerepét hangsúlyozzák, nem? Hogyan lehetek én teljes, hogyan valósíthatom meg önmagam Jézus Krisztust követve, amennyiben engedem, hogy megalázzanak?
Köszönöm: N.
Nagy különbség van aközött, hogy valaki megalázza magát, és aközött, hogy valaki megaláz minket.
A Filippi levélben olvassuk, hogy Jézus megalázta magát. Az egész erre vonatkozó szöveg így hangzik:
„Krisztus Jézus isteni mivoltában nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amihez föltétlenül ragaszkodjék, inkább szolgai alakot öltve kifosztotta önmagát és hasonló lett az emberekhez: külsejét tekintve olyan volt, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmes lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten fölmagasztalta és minden nevet fölülmúló nevet adott neki: Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse Isten, az Atya dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.” (Fil 2,5–11)
A „megalázta magát” itt azt jelenti, hogy kisebbé tette magát, mint amilyen volt: Isten volt, és emberré tette magát, Úr volt, és szolgává tette magát, hatalmas volt és engedelmessé tette magát. Ez nem sértő lekicsinyítés volt a számára, hanem igazi nagyságának, isteni mivoltának a megvalósítása: az emberiség Megváltója lett ezáltal az önmegalázás által. Éppen azért, mert Isten létére emberré tette magát, Uralkodó létére az emberek szolgálatára állt, Isten fölmagasztalta: a mindenség Urává tette.
Ugyanezt elmondhatjuk például Doktor Csókay András idegsebészről, a Honvéd kórház főorvosáról. Magas méltóságához nem ragaszkodott, elutazott Bangladesbe, a két sziámi iker szüleinek a szolgájává tette magát azzal, hogy engedelmesen vállalta a 26 órás gyötrelmes műtétet az ikrek összenőtt koponyájának a szétválasztására. Megalázta magát: főorvos volt Budapesten, idegsebésszé tette magát Daccában. Ezzel nem sértette méltóságát, hanem inkább dicsőítette: két szerencsétlen gyermek világhírű megmentője lett.
Ez a krisztusi önmegalázás tehát nem lefokozás, hanem kitüntetés. Ilyen értelemben hirdette meg Krisztus a megalázkodást isteni törvényként: „Aki magát megalázza, azt felmagasztalják.” Ez azt jelenti, hogy aki mások szolgálatára áll, az dicsőséget szerez magának. Vagy mondhatjuk úgy is, hogy igazán megvalósítja önmagát, értékes emberré teszi magát.
Jézusnak nemcsak hogy nem volt nehéz megaláznia magát és engedelmeskednie Isten akaratának, hanem igazi szenvedéllyel még kívánta is ezt, azért is, mert tudta, hogy éppen ezzel valósíthatja meg magát mint Üdvözítőt, ezzel teszi magát az emberiség Megváltójává, a Mindenség Urává.
Nekünk is ezt az utat kell járnunk, hogy igazán megvalósítsuk önmagunkat, emberi mivoltunkat: az önmegalázással embertestvéreink megsegítőivé, megmentőivé válunk.
Ebben az értelemben megalázni magunkat nem azt jelenti, hogy „önmagunkat mellőzzük, és fejet hajtunk olyan elképzeléseknek, amelyek távoliak a miénktől”. Az igazi megalázkodásban nem mellőzzük magunkat, hanem beállunk egy, mások javára végzett nehéz munkába, egy kényelmes életből leereszkedünk egy küzdelmes életbe. Nem a miénktől távoli elképzeléseknek hajtunk fejet, hanem engedelmeskedünk Isten mentési elgondolásának. Isten velünk kapcsolatos elgondolása az, hogy segítsünk embertársainknak megvalósítani önmagukat, váljanak olyan értékes emberekké, akik képesek és hajlandók mások szolgálatára állni. Az ember ugyanis csak akkor válik igazán emberré, akkor valósítja meg emberi mivoltát, amikor képes és hajlandó emberségesen viszonyulni embertársaihoz. Aki nem emberségesen viszonyul, az állatiasan viszonyul. Ilyen értelemben mondja a közmondásnak: „Az ember az embernek a farkasa.” Sok-sok embert állatnevekkel illetünk a viselkedésük alapján: „beképzelt páva, részeg disznó, lusta ökör, ravasz róka, kapzsi majom stb.”.
Ma „mindenhol az önmegvalósításról olvasunk. A mindenféle női magazinok tele vannak az énidő kifejezésével. Ezzel az én, az ego szerepét hangsúlyozzák: így lehetek én teljes.” Az önmegvalósításnak ebben a felfogásában nem alázzuk meg magunkat, nem ereszkedünk le másokhoz, nem állunk mások szolgálatára, hanem felmagasztaljuk magunkat, közben megalázzuk, lekicsinyeljük, magunk alá tapossuk embertársainkat, megköveteljük, hogy szolgáljanak minket, kikényszerítjük, hogy főnöknek, parancsolónak, úrnak, királynak tartsanak minket. Az önmegvalósításról szóló szövegek elhitetik velünk, hogy akkor valósíthatjuk meg magunkat, ha hivalkodhatunk, dicsekedhetünk, henceghetünk, kényeskedhetünk, kérkedhetünk mások előtt. Azt képzeljük, hogy akkor valósítjuk meg magunkat, ha hatalomra jutunk, ha vagyont szerzünk, ha kényünk-kedvünk szerint cselekedhetünk. Az effajta önmegvalósításnak az egész világra nyitott kirakata ma – szinte első helyen – a Facebook.
Az igazság az, hogy semmi ezek közül nem tesz minket emberséges emberré. Ellenkezőleg, éppen ezek hatására leszünk romlottak, korruptak, szívtelenek, embertelenek.
A krisztusi önmegalázást – „megalázta magát” – korunk nyelvén szolidaritásnak, sorsközösség-vállalásnak nevezzük. A február 6-án bekövetkezett, Törökország déli és Szíria északi részét érintő földrengéseket követően a nemzetközi mentőcsapatok, segélyszervezetek hamar megérkeztek a romba dőlt települések színhelyére. Sorsközösséget akartak vállalni a kárvallottakkal, ezért lemondtak otthoni kényelmes életükről – „megalázták magukat” –, és a bajbajutottak szolgálatára adták magukat. Közben Törökországban az állami szervek napokig nem mozdultak, nem siettek menteni a romok alatt haldoklókat (mert nem kaptak erre vonatkozó parancsot az országot irányító diktátortól), ezzel „megaláztak”, lekicsinyeltek, halálra ítéltek sok embert, akik az összedőlt épületekben rekedtek.
Az észak-szíriai Aleppo városba a Magyar Máltai Szeretetszolgálat sietett, elsők között kezdte meg ott a segítőmunkát, amiről Solymári Dánielt, a szervezet nemzetközi kapcsolatokért felelős vezetője számolt be egy február 17-én kiadott nyilatkozatában.
„Mi már 2015-ben elköteleződtünk Szíria mellett, mert Szíriáról elfeledkezett a világ. Ennek nyilván politikai okai vannak, de a politikai színtéren zajló eseményeknek a hétköznapi emberek a kárvallottjai. Ez a fajta bánat, az elárvultság szinte tapintható, érzékelhető a »néplélekben«. A magárahagyottság, a figyelemhiány – ami a törökországi történések fényében most még szembetűnőbbé vált – egészen drámaivá tette a jelenlegi helyzetet. A hétfői földrengést, az ottani tragédiát, a fájó testi-lelki sebeket látva nem volt kérdés, hogy azonnal indulnunk kell. Helyben, fizikailag a lehető legközelebb szerettünk volna sorsközösséget vállalni velük.
A sorsközösség-vállalás azt jelenti, hogy magunkévá tesszük mások fájdalmát. Utalok a szentírási igazságra: »Ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele.« Ha Szíriát úgy képzeljük el, mint egy nemzettestet, akkor erre a korpuszra tekintve sebeket látunk. Mi pedig nem nézhetjük máshogy ezt a korpuszt, mint Krisztus szenvedő testét.
Aki így vagy úgy Szíriához tartozik, a segítő Magyarország, a Máltai Szeretetszolgálat, a karitatív szervezetek, az országért imádkozók mélyen átérezhetik ezt. Tudjuk, hogy ha egy családban valaki beteg, az egyik tagja szenved, az egész család átérzi, vele szenved, érte aggódik. Én ebben a valóságban látom és élem meg a szír helyzetet.”
„Megalázni magunkat” tehát azt jelenti, hogy sorsközösséget vállalunk a szenvedőkkel, míg „megalázni másokat” azt jelenti, hogy semmibe vesszük őket. De ezt nem szabad megengednünk senkinek.
