Kedves atya!
Hatvannyolc éves feleség vagyok. A férjemnek van egy tanítványa, egy harmincöt körüli férfi, aki hetente érkezik hozzánk, néha kétszer is jön. Sajnos olyan az otthonunk beosztása, hogy időnként foszlányokat hallok a beszélgetéseikből. Főleg, amikor ez az idegen férfi hangosan vihog. És ez mostanság egyre gyakoribb.
A férjem pedig nem szól rá. Látszólag ő kedveli. Jókat mosolyog, akkor is, amikor a másik hangosan, sikongva nevet a saját bugyuta viccein vagy bármin. Mintha még tetszene is neki ez a jó kedélyű alak. Nem is értem őt.
Múltkor már nem bírtam ki, és beszóltam ennek a fiúnak. Megkérdeztem, hogy milyen szert szed, amitől ilyen jó a kedve, merthogy kérek én is.
Azon gondolkodom, hogy talán negatív és besavanyodott lettem. Mintha az ő korában én is sokat kacarásztam volna a barátokkal... Emlékszem, a munkahelyemen is mindig jó hangulat uralkodott. Mi lett most velem? Miért zavar ez a helyzet? Talán nem is kellett volna beleavatkoznom ebbe? Lehet, hogy az elmúlt évek veszteségei, a szülők, testvérek elvesztése keserűvé tett. Talán a férjemnek épp jót tesz ez a vidám ember a szürke hétköznapokban? Mit gondol?
Gizike
Ezt a beszédmódot nevezik komolytalan fecsegésnek. Az erőszakosan beszélő kifejezetten arra törekszik, hogy olyan nevetséges dolgokat mondjon, amin ő maga is nevet, és arra, hogy a nevetséges mondókáival meg a saját nevetésével megnevettesse a hallgatóját is. Neki ez élvezet, ez élvezethajhászás, és mint ilyen, nála ez igazi szenvedélybetegség.
Az erőszakos beszédben megnyilvánuló szenvedélybetegségnek sokféle formája van: olyan formája, hogy állandóan ismétli a mondatait, megállíthatatlanul mondja a magáét, ráerőlteti a nézeteit másokra, kényszeríteni akarja valamire, magára akarja vonni a figyelmet, sajnáltatni akarja magát, dühöng, provokál, kigúnyol, pletykálkodik, rágalmaz, gyaláz stb. Mindez bizonyos gyönyört vált ki a beszélőben, ezért megragad minden alkalmat, hogy ilyen módon beszéljen. Ha nem beszélhet, akkor szenved, a gyönyör hiányától szenved, ami bizonyítja, hogy ő szenvedélybeteg.
Az ilyen kényszeres beszélőket nem lehet leállítani, nem lehet eltéríteni, nem lehet megszelídíteni. Ők nem hallják a másik ember szavait, nem vesznek tudomást róluk, nem vesznek fontolóra semmit. Az ő agyuk centrifuga gépként működik, mely kifelé, állandó gyorsulással minden irányban szórja szanaszét a szavakat. Az ilyen emberre mondjuk, hogy keménynyakú, vastagnyakú, önfejű, csökönyös, megrögzött, konok, megátalkodott, makacs, engedetlen, makrancos, dacos. Egyszóval: javíthatatlan.
Ilyen ez a harmincöt körüli, hangosan vihogó férfi is: hangosan, sikongva nevet a saját bugyuta viccein vagy bármin. Nincs rá magyarázat, mitől van állandóan jókedve. Ő maga se tudja megmondani.
Clairvaux-i Szent Bernát szerint ez a kevélység harmadik foka: AZ OSTOBA VIDÁMSÁG.
„A kevélyek tulajdonsága, hogy mindig az örömet keresik, és menekülnek a szomorúság elől, miként a bölcs is mondja: »a balgák szíve ott van, ahol a vigasság« (Préd 7,4). Ezért az öntetszelgő ember, aki már leereszkedett a kevélység két első fokán, azaz a kíváncsiságon át lekerült a lélek csapongó állhatatlanságáig, midőn azt látja, hogy az örömöt, amely után szüntelen eped, gyakran megszakítja a mások jósága miatt érzett szomorúság, nem képes elviselni a megaláztatást, s hamis vigasztalásba menekül. A kétféle dolog, azaz az öröm és a szomorúság közül kizárja az egyiket. Kíváncsiságát elfordítja azoktól a dolgoktól, melyek saját silányságát és mások kiválóságát tárják fel előtte, s az ellenkező végletbe esik: nagу gonddal figyeli mindazt, amiben szemlátomást megelőz másokat, és nem vesz tudomást arról, amiben mások előzik meg őt. Elkerülve ily módon mindazt, ami szomorúságot okozhat neki, állandósítani akarja a vidámságot. Így abban, akit eddig felváltva kerített hatalmába az öröm és a szomorúság, most eluralkodik a bárgyú vidámság.
Ebben határoznám meg tehát számodra a kevélység harmadik fokát, s lásd, milyen jelek alapján ismerheted fel akár önmagadban, akár másokban. Sohasem vagy legfeljebb ritkán hallod sóhajtozni vagy látod sírni azt, aki ebben a hívságos állapotban van. Ha megfigyeled, azt hiheted, megfeledkezett magáról, vagy pedig már megtisztult a bűnöktől. Gesztusaiban a komolytalanság, arcán a vidámság, járásában a hiúság jelenik meg. Hajlik a játékra, és folyton kész a nevetésre. Mert miután kitörölte emlékezetéből mindazt, ami megvetendő benne, s éppen ezért elszomoríthatná, lelki szemei előtt pedig összegyűjtötte, vagy kitalálta mindazt a jót, amiről úgy érzi, hogy őbenne megvan, már csak аrrа gondol, ami számára kellemes. Így ezután már nem figyel arra, hogy visszatartsa a nevetést, s nem képes elrejteni ostoba vidámságát.
Olyan ez, mint amikor egy pukkadásig felfújt hólyagot vékony tűvel kiszúr az ember, s utána összenyomja: sípol, miközben leereszt. A levegő nem egyszerre árad ki belőle, hanem a szűk nyíláson át, s ezért újra meg újra éles hangot bocsát ki magából. Így jár az a bárgyú ember is, aki szívét hiú és komolytalan gondolatokkal tölti meg, de mivel a hiúság szele nem tud belőle egykönnyen kitörni, kénytelen azt állkapcsán keresztül, hahotázás formájában kiadni. Gyakran rejti el arcát szégyenkezve, harapdálja ajkait, szorítja össze fogait, mégis, szándéka ellenére is nevetni kezd, akaratlanul is elröhögi magát. Ha pedig tenyerével befogja a száját, végül az orrán keresztül tör ki belőle a nevetés, mintha tüsszentene.”
Az ember, akit az ostoba vidámság ural, az bárgyú, értelmetlen, tompa elméjű, üresfejű, bugyuta: „sikongva nevet a saját bugyuta viccein.” Ezt olyan ördögi erővel teszi, hogy a hallgatóját rákényszeríti az ő bárgyú nevetésére, ahogy ez történik a levében említett férjjel: „…nem szól rá, látszólag kedveli, jókat mosolyog, akkor is, amikor a másik hangosan vihog.”
Aki ezt a vihogást egy másik szobából hallja és hallgatja, annak ez tűrhetetlen. Lehet, hogy az említett férjnek jót tesz ez a vidám ember, szemmel láthatóan szórakoztatja, de a feleségét elviselhetetlenül zavarja. Arról már megbizonyosodott, hogy hiába szól a bugyuta fecsegőnek, az megrögzött, konok, javíthatatlan.
Akkor hát mit tegyen? Ne hallgassa, ne figyeljen rá! Ha lehet, menjen ki a hallótávolságból! Ha mégis a közelben kell maradnia, akkor úgy foglalja le magát, hogy ne hallhassa a tűrhetetlen vihogást a másik szobából! Vagy hallgasson annak a lármájától hangosabban valami zenét, beszédet, műsort! Ha így kizárja a hallásából az elviselhetetlen zajongást, akkor megoldotta a problémát.
