Nem számít furcsaságnak, amiért mi, magyarok a trianoni békeszerződést szívesebben nevezzük békediktátumnak, bár, bizonyos nézetek szerint, az sem tagadható, hogy az 1920-ban megkötött-megköttetett békeszerződés tragédiájára még sokan sokféleképpen rájátszottak.
Arról, hogyan fogadta, élte meg Trianont a térségünkben élő szerb történelmi tudat, s ma milyen véleményt formál a kilencven évvel ezelőtti események kapcsán, prof. dr. Dejan Mikavicával, az Újvidéki Egyetem Történelem Tanszékének vezetőjével beszélgettünk.
Ha az I. világháború befejeződését, leegyszerűsítve a tényeket, a győztesek és vesztesek síkján látható következmények figyelembevételével próbáljuk megközelíteni, mi mondható el az itt élő nemzetiségek viszonyáról? Hogyan ért véget ez a többéves háborús időszakasz, és mennyire volt, mai szemmel, valóban ésszerű megoldás Trianon?
– A trianoni békeszerződés a világháború egyértelmű következményeképp jött, jöhetett létre. Egy olyan háború befejeződéseképp, melynek során az Osztrák–Magyar Monarchia teljes kudarcot élt át. Ha a magyar félről beszélünk, nemcsak az számít történelmi ténynek, hogy az a Monarchia részét képezte, hanem az is, hogy az elszenvedett vereséget, bizonyos konkrét politikai lépésekkel, megkísérelte, úgymond, áthidalni, magát – bizonyos értelemben – függetleníteni az eseményektől. Mindez azonban nem változtat azon a tényen, hogy a magyar politika 1878-tól, a berlini kongresszus idejétől mindig inkább hajlott annak az elképzelésnek a megvalósítására, mely Szerbiával szemben kész volt egy úgynevezett preventív háború elindítására, s ez állandó viszályokhoz vezetett a két fél között, melyet akár a keleti kérdés szerb–magyar rétegének is nevezhetünk. Nem lehet azonban elfeledkezni arról sem, hogy elsősorban a kritikus történelmi időpontokban, mint amilyen az 1918-as őszirózsás forradalom is volt, tekintélyes magyar politikusokban megvolt az őszinte akarat a magyar–szerb kapcsolatok rendezésére, elsősorban bizonyos felsőbb célok megvalósítása érdekében. Jászi Oszkár és Károlyi Mihály konkrét lépéseket tettek ebben az irányban, az itteni szerb politika azonban visszautasította ezeket a próbálkozásokat, s nem ez volt az első ilyen alkalom, bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a magyar fél is leginkább olyan történelmi momentumokban akart békíteni, amikor annak már nemigen feleltek meg az aktuális társadalmi-politikai körülmények.
Mennyire lehet igazságosnak, elfogadhatónak vagy elfogadhatatlannak nevezni a békeszerződésben foglaltakat, inkább békeszerződés, vagy inkább -diktátum a Cotelle-csarnokban létrejött dokumentum?
– Kutatásaim során nagyon érdekesnek találtam néhány neves magyar történész álláspontját a trianoni szerződéssel kapcsolatban. Eckhart Ferenc például azon a véleményen van 1935-ben kiadott könyvében, hogy Trianon nem kárt okozott Magyarországnak, hanem hasznot hozott, mivel, úgymond, az etnográfiai szempontból természetesnek nevezhető határai közé szorította a magyarságot, hiszen, mint mondja, a 325 ezer négyzetkilométernyi terület teljesen irreális tér volt a magyarság számát figyelembe véve. Hasonlóképp gondolkodott Makai János és Szekfű Gyula is. A szerb történészek többsége ezeknek a magyar történészeknek a véleményét osztotta, állítva, a trianoni szerződés véget vetett a hosszas, nemzetiségek közötti, megoldhatatlannak tűnő viszályoknak. Szerb történészkörökben arról is folytak viták, amiről a leggyakrabban hallani. Történetesen, hogy Magyarországot nagy igazságtalanság érte 1920-ban. Čedomir Popov Versailles-tól Gdańskig című munkájában elismeri például, hogy jelentős károkat okoztak, s diszkriminatív intézkedéseket foganatosítottak Magyarországgal szemben, három és fél millió magyart fosztva meg anyaországától, hozzáteszi azonban, a békeszerződés által előidézett szituáció még mindig sokkal közelebb áll az igazságossághoz, mint az 1918 előtti viszonyok, amikor is több mint tízmillió nem-magyar élt elnyomás alatt a Magyarországhoz tartozó területeken. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság sem kapta meg az összes kért területet. Jómagam úgy vélem, a trianoni probléma fókusza inkább a magyar–román kapcsolatokra helyezhető, mert a békeszerződés ebben a viszonylatban sokkal élesebb volt, mint az SZHSZ Királyság és Magyarország viszonylatában. Általában véve úgy fogalmazhatnék, a magyar–szerb kapcsolatokat, melynek pozitív alapját képezhette volna, mondjuk, a törökök elleni közös, szövetséges fellépés, túlbonyolította az itteni szerbek privilegizált helyzete a bécsi udvar részéről, s Magyarországnak az a hozzáállása, mely a Szerb Vajdaságra állandóan mint elfogadhatatlan „állam az államban“ alakulatra tekintett.
Hogyan viseltetett a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság a trianoni békeszerződéssel megszerzett régiók iránt, tekintettel arra, hogy ezek a monarchia gazdaságilag fejlettebb régiói közé tartoztak, s nem kevesen állítják, idővel jelentősen elszegényedettebb területté vált az „új otthonban”?
– Az 1918 utáni időszakot egy mély szociális-gazdasági krízis függvényében kell szemlélnünk. Jelentős azon vélemények száma, melyek szerint az itteni térséget használták a többi, fejletlenebb régió felfejlesztésére. Az efféle állításokat én politikai sztereotípiáknak tartom, melyek azzal a céllal születnek, hogy egyéb tényekről vonják el az érdeklődést. Tény, hogy a világháború utáni adópolitika károsan hatott térségünkben, de az is tény, hogy a régió gazdasági specifikumai nemigen változtak meg, hiszen korábban is, később is túlnyomórészt mezőgazdasági területről volt szó.
