Kezdetben még azt hihettük, hogy a magyar nemzetitanács-választáson majd az öt magyar párt és a köréjük csoportosuló civilek mérettetnek meg. Aki – némi naivitással – így vélekedett, az jókorát tévedett: egyik részről két párt – a VMDK és a VMDP – nem állított listát a múlt vasárnapi szavazásra, a másik részről pedig igencsak magukénak kezdték tekinteni a „magyar ügyet” a különben „kívülálló” pártok – a demokraták és a ligások –, mondván, hogy nekik is vannak magyar tagjaik, ezért ők sem zárhatók ki a nemzeti ügyek intézésére alakuló Magyar Nemzeti Tanácsból. Jórészt igazuk is lehet, mert ha esetleg nincs a nemzeti kisebbségek gondjait vagy éppen sorskérdéseit megoldani szándékozó programjuk, csak magyar tagjaik, legalább ezúttal rájöhettek, talán a nemzeti tanácstól függetlenül is szükség lehet ilyesmire. Hiszen az uralkodó pártnak bőven lehet ilyen-olyan eszköze kivitelezésre is, miként volt a kampányra is, mert különben aligha érhetett volna el az általa támogatott, a választópolgárok többsége számára teljesen ismeretlen civil szerveződés bő 13 százalékos támogatottságot. Szemben a másik három listával, amelyek összesen nem nyertek ennyi szavazatot, és amelyek közül kettőn mégiscsak szerepeltek magyar pártok vezetői is.
Mindenesetre jó az, hogy nem lesz egypárti az első alkalommal közvetlen úton megválasztott vajdasági magyar „parlament”, még akkor is, ha az elsöprő – már a kétharmad is az lenne, nemhogy a háromnegyednél is több – győzelmet arató VMSZ „összefogásos” listát állított párttagokból és párton kívüliekből, mert, ugye, nehezen hihető az, hogy olyanok vállalják a jelölést, akik nem tekintik többé-kevésbé elfogadhatónak a VMSZ programját. A véleményharc és az ellenőrzés sosem árt…
Térjünk azonban vissza az elmaradó két magyar pártra, amelyekről nem föltételezzük, hogy a kis támogatottság fogta vissza őket, és amelyeknek nem is kellett volna civil szervezet bőrébe bújniuk az induláshoz! Valójában elvi egyet nem értéssel indokolják a távolmaradásukat – merthogy az adott törvények keretében a választás mégis lezajlott –, amelyek közül a legfontosabb, hogy az állam kötelessége lett volna összeállítani a választói névjegyzéket, ami akkor teljes lehetett volna, nem pedig önkéntes jelentkezésre alapozva. Ezért nem is tekintik legitimnek a választást. Persze, az lett volna a jobb megoldás, de tény, hogy a törvény senkit sem fosztott meg a feliratkozás jogától. És még kevésbé nevezhető legitimnek az elektori úton egy mandátumra megválasztott nemzeti tanács, amely már a másodiknak a végéhez közeledik. El lehetett-kellett volna még odázni az új választást?
Szinte biztosra vehető viszont, hogy a VMSZ hathatós hozzájárulása nélkül (házalás a névjegyzékbe vételhez) ismét elektori választásra került volna sor a közvetlen helyett. Elvek ide vagy oda… Hogy ez a tevékenység mennyire járult hozzá a VMSZ fölényes győzelméhez? Valamelyest biztosan, hiszen minden, a potenciális szavazókkal létesített közvetlen kapcsolat hasznos lehet. Mégsem ezzel magyarázható a siker, sokkal inkább azzal, hogy a magyar pártok közül messzemenően a legerősebb, emellett komoly kampányt folytatott – még az sem tagadható, hogy némileg a nálunk is népszerű Fidesz is segítette –, és biztosra vehető, hogy voksokat hozott a kissé soknak tűnő, ám az összefogást példázni igyekvő egyházi vezető szerepeltetése a listán.
Némi meglepetést okozott, hogy a névjegyzékben szereplő polgároknak mindössze 55 százaléka ment el szavazni, amiből arra következtethetünk, hogy ezt a választást sem tekintették különlegesnek, másnak, mint egy parlamentit vagy helyhatóságit, és nem azért jegyeztették be magukat, mert mindenképp voksolni akarnak, hanem azért, hogy erre jogot szerezzenek. Vagy egyszerűen meg akarták vallani nemzeti hovatartozásukat. Egyébként pedig a magyarok részvétele valamivel magasabb, mint az összes, közvetlen választás útján szavazó (16) nemzeti kisebbség részvételi átlaga a vasárnapi választáson.
Egyet kell érteni azzal a véleménnyel, hogy a nemzetitanács-választás nem kisebbségi kérdés – még ha az állam helyenként félvállról is vette –, hanem a jogrend része, ami az autonómia esélyét nyújtja, egyelőre csak a nemzeti megmaradást szolgáló legfontosabb területeken: az oktatásban, a kultúrában, a tájékoztatásban és a nyelvhasználatban. Gyakran tapasztalhatjuk, hogy ezt a sikert – hogy egyáltalán megalakulhatnak a nemzeti tanácsok – külföldön sokkal többre értékelik, mint itthon. Magyarországon és másutt is, különösképp ott, ahol az „államalkotók” valóságos nemzetgyalázásnak tekintik már az ötletét is az olyan kisebbségi érdekérvényesítő rendszernek, amiből esetleg kinőhet az autonómia. A Kárpát-medencében másutt is hivatkozási alap, támpont lehet az itteni első lépés. Ezért a választással kapcsolatos megalapozott bírálatok, visszásságok, hibák ellenére mégis azt kell mondanunk – stílusosan a most kezdődött focifesztiválhoz –: a mérkőzés részletei idővel elhalványulnak, csak az eredményt jegyzik.
