Dühítő, felfoghatatlan, hogy az emberek többsége milyen végtelen közönnyel viseltetik a bajba jutottak irányába, még véletlenül sem érzi úgy, hogy az ő dolga a segítségnyújtás. A legfrissebb példa: a belgrádi városi buszban utazók közül akkor sem hívta mobiltelefonon senki a rendőrséget, a mentőket, amikor a közismert újságírót vasdoronggal brutálisan összeverő támadók már messze jártak.
Nálunk igen gyakran terrorista és futballhuligán módszerekkel számolnak le a másként gondolkodókkal, az eltérő politikai nézetet vallóakkal, a másik csapatnak szurkolókkal, sőt nem egy esetben a más nyelvet beszélőkkel. Ezt a kilencvenes évek délszláv háborúi hozták magukkal, és azóta sem irtották ki a társadalomból. Az is nyilvánvaló, hogy az ilyen esetek száma csak nőni fog mindaddig, amíg a rendőrség és a bíróság ilyen csekély eredményt tud felmutatni a felfedett és példásan megbüntetett elkövetőket illetően. Az, hogy az újságírók elleni támadást mindeddig minden elkövető büntetlenül megúszta, arra sarkallja a támadókat – vagy a verőlegények megbízóit –, hogy így számoljanak le azzal, aki nekik nem tetsző cikkeket jelentet meg, másként gondolkodik, mint ők, s független értelmiségiként bátran bírál, kiáll véleménye mellett. Ez ellen egyetlen orvosság van: ha a jogállam működik, a támadókat elkapják és drákói szigorral megbüntetik.
De mi lesz azzal a társadalommal, amelyben a ,,jaj, nem beavatkozni semmibe”, a ,,legjobb nem látni, nem hallani semmit, abból baj nem lehet” válik az uralkodó viselkedési móddá? Hogyan számol el a lelkiismeretével az, akinek a szeme láttára agyba-főbe verik az újságok hasábjairól, a tévé képernyőjéről jól ismert újságírót, és mintha mi sem történt volna, átszáll egy másik buszba, amellyel folytatja útját? Az autóbusz tele volt utasokkal, ám senki sem maradt ott, hogy segítse a nyomozást, hogy személyleírást adjon a támadókról, még a busz sofőrje sem. Még ő is arra hivatkozott, hogy a garázsba kell vinnie a járművet. Gyávák voltak ezek az emberek? Vagy egyetértettek a támadókkal? Vagy olyan körmönfont magyarázattal nyugtatgatták a lelkiismeretüket, hogy ,,biztos volt elintézetlen ügyük egymással, ez nem az én dolgom, miért avatkozzam bele mások ügyébe?!” Vagy a médiumokban, a számítógépes játékokban annyira elborít mindent az erőszak, hogy sokaknak már nem jut el a tudatáig, hogy ez a valódi világ, a támadó és a vasrúd is igazi, az áldozat ugyanolyan hús-vér ember, mint mi?
Ha ez a vétkes közöny, passzivitás lesz az uralkodó magatartás a társadalomban, és ha a drákói szigor továbbra sem érvényesül a verőlegényekkel és felbujtóikkal szemben, akkor az nemcsak olyan következménnyel jár, hogy nem lesz biztonságos az utcára kilépni, közlekedni, hanem a szólásszabadság elfojtásához is vezet.
Ha az ilyen erőszakos megnyilvánulásokat egy társadalomban az emberek közönyösen tűrik, tolerálják, ha nem hatékony a bűnüldözés, az igazságszolgáltatás, nagyon gyorsan ismét a húszas évek Németországában vagy a kilencvenes évek elejének Szerbiájában találjuk magunkat.
