Mostanában vissza-visszatérek egy haldokló költő néhány feledhetetlen mondatához, egyfelől, mert történelmi időkben fogalmazta meg a nemzethez tartozás vállalásának a számára üdvös hittételét, másfelől viszont a megszólalás pillanata is felettébb komor volt: a dolgok és fogalmak racionális rendje a halál közelségében már egyértelmű és végleges. A mondatokban már semmi sem véletlen és nem esetleges, a világ dolgai már nem felcserélhetők, hiszen a hitvallás most már az öröklét felől ver visszhangot.
1938. február 10-én Rudolf Niessen sebészprofesszor Babits Mihályon végre elvégezte a gégemetszést, és Szent Balázsnak, Sebasta néhai püspökének remélt kegyelméből a költő végre levegőhöz jutott. Hosszú évek óta élt fojtó szorítással a torkában, különös kegyelemnek tűnt, hogy végre könnyebben lélegzett. Beszélni azonban ettől a pillanattól nem tudott; maradt hát számára egyedüli lehetőségként az írás. És mert előtte sem volt titok, hogy a sebészi beavatkozás csak belátható időre odázta el a halált, ettől kezdve minden leírt mondatára különös gonddal ügyelt. Idő már nem volt a gondolatok lassú kimunkálására, és nem volt a szavak mérlegelésére sem. Napról-napra fogyott az erő, és ez különös fegyelmet parancsolt a költő minden gesztusának.
Pedig mennyi mindent kellett volna még elmondania az őt rémülten figyelő közösség számára! Azt már néhány évvel korábban kifejtette, hogy szemében a liberális eszméket valló Széchenyi István azért volt a legnagyobb magyar, mert mindenkinél tisztábban látta az egyén és a nemzet érdekszövetségének üdvös voltát, s ő volt az első, aki kimondta: a művelt szellemű egyének közössége határozottan emeli a nemzet morális értékét. Újraolvasva a reformkori gondolkodó naplóját (amelyből szerinte a pokol gőze csap ki), utólag jött a felismerés, hogy lélekben milyen közel is állt Széchenyi a vallomástevő Szent Ágostonhoz. És szólni kellene arról is, hogy a nemzet fogalma az utolsó időben egyre inkább elhitványult, hogy többé már nem is a nemzetről van szó, csak osztályokról, fajokról és pártokról. Azokban a napokban megtörtént az Anschluss, s a náci csapatok ott álltak Magyarország nyugati határán. És ekkor megjelent A tömeg és a nemzet című írása, a babitsi hitvallások talán legszebbike, melyben elmondta, már semmi köze sincs e barbár időkhöz. Ő még egy régibb szellemi korból jött, amely előtt a „legszentebb kapocs” a nemzet kapcsa volt, a legtisztább szellemi kötelék. Nagyot téved az, aki a szomorú XX. századot a nacionalizmus korának nevezi. A nacionalizmus kora a liberális XIX. század volt, amely azzal, hogy a társadalom különböző csoportjait a jogok egyenlő birtokosaivá, és a közös kultúra, a történelmi hagyomány részeseiévé tette, megalkotta a modern nemzeti közösségeket. A XX. század viszont mindent megtett azért, hogy széttépje a szellemi kapcsokat és felszámolja a közösség megszerzett jogait. (Amikor ezt papírra vetette, Babits szinte semmit sem tudhatott a kommunista diktatúrák diszkrét bájáról.) A XIX. század liberális szelleme adta meg a művelt népek közösségében az európai Magyarország erkölcsi erejét és minden életlehetőségét; akkor még a legtisztább keresztényi érzés sugallta az emberszeretetet s az emberi lélek szabadságának tiszteletét. S amit ezután a mondatokba szőtt, az Babitsot egyenesen a csodált Széchenyihez emelte: „Az én szolgálatom – írta irtózatos fegyelemmel – megőrizni népem legtisztább erkölcsi hagyományait, nem engedni, hogy az igazság szelleme elavuljon. A kezdődő barbárság lármája közt ébren tartani a lelkiismeret sajgó nyugtalanságát. Megóvni egy jobb idő számára az emberiség megvetett eszméit, a szellem és a szabadság tiszteletét. Ezek a nemzet igazi szentségei. Ha őket az áradat prédájául engedjük, micsoda anyagi előny vigasztalhat? Akkor talán többé nem is nemzet a nemzet. (Csak tömeg vagy állam.) S minden bizonnyal nem magyar a magyar.” Nincs író ember, akinek lenne ereje és bátorsága ma ehhez fogható sorokat leírni. Nincs író ember, akiben lenne elegendő elszántság a hazaszeretet fogalmának a mélyére tekinteni. Igen, ez már a XXI. század. A globalizmus kora.
