Mintegy 800 ezer olyan szerbiai polgár él, aki közvetlen közelről tapasztalta meg, mi is valójában a háború – állítják az efféle gondok kezelésével foglalkozó Traumaközpont illetékesei. Számításaik szerint hozzávetőleg ennyien vannak a boszniai, horvátországi, koszovói háborúban részt vett katonák, illetve rendőrök, s azok a menekültek, akik szemtanúi voltak a harcoknak, mészárlásoknak.
Az Egészségügyi Világszervezet becslése szerint az ilyen történéseket átélt személyek mintegy egyötödének kell később szembenéznie a poszttraumatikus stressz szindrómával, melynek következtében nem csupán saját életük, hanem családjaik élete is alaposan megváltozhat. Így az előbb említett szám egyötödét megint csak meg lehet szorozni hárommal, néggyel, a család nagyságától függően, ahhoz, hogy a problémában legkifejezettebben érintett egyének, sorsok száma valamelyest közelítsen a valósághoz...
Éppen ebből a felismerésből született meg a Traumaközpont, melyet még 1999-ben alapítottak meg segítőkész volontőrök Újvidéken. Az idő múlásával egyre több szakember csatlakozott hozzájuk, beindultak a csoportfoglalkozások, s mára már elmondhatják, egyidejűleg tizennyolc csoportot kezelnek, nemcsak Szerbiában, hanem Boszniában is, a beszélgetésen, pszichikai támogatáson alapuló csoportterápiákon mintegy nyolcezren estek át az elmúlt bő egy évtized alatt. Hogy miért nem lehetett mindeddig hallani a tevékenységükről? Az „elzárkózást” MilošAntić, a központ vezetője a következőképpen magyarázza:
– Megalakulásunkat követően megkíséreltünk minél nyilvánosabb jelleget ölteni, felvettük a kapcsolatot a médiával, azonban igen negatív tapasztalatokat szereztünk. Voltak lapok, melyek a háborús veteránok rehabilitációját az elhalálozásokkal foglalkozó, vagy a kriminológiai rovatba helyezték, mások, egyszerűen minden tárgyilagosság nélkül számoltak be munkánkról. A veteránokkal kapcsolatban abban az időben egy majdhogynem elítélő társadalmi közhangulat alakult ki, hiszen voltak közöttük szép számban olyanok is, akik önként mentek harcolni, és sokan, a problémájukat hallva egyszerűen odavágták, hogy „na és, Miloševićértment harcolni!”, vagy azt, hogy „egyedül kereste a bajt”.
Mint azt Antić mondja, valamennyien más és más okból mentek a háborúba, de bármi is legyen az ok, az nem szolgálhat marginalizálásuk alapjául. Márpedig ezt történt az elmúlt időszakban. Szerbiában olyan jogi frázis, hogy háborús veterán nem is létezik, mert, például, hivatalosan az állam Koszovó esetében sem háborúzott, csupán a belügyeit rendezte. Talán ez az oka annak, hogy a szerb kormány csupán tíz évvel a központ létrehozása után adott támogatást a munkához: 2009-ben 12,5 ezer euróval dotálták a Traumaközpontot.
– Külföldön hamar felismerték ennek a programnak a jelentőségét. Legelőször a német kormány, majd azt követően a svájci és a holland is adott anyagi segítséget. A hollandiai Kontinensközi Kapcsolatok Békeszervezettel ma is kiválóak a kapcsolataink. Nagyon sajnáljuk, hogy éppen Szerbiában nem ismerik fel a jelentőségét ennek a problémának – mondja Antić.
A Traumaközpont jelenleg három, egymással szoros kapcsolatban álló programot folytat. Az első a háborús veteránok pszichológus vezette csoportterápiája, a második a már előrelépést felmutatott veteránok által vezetett foglalkozások programja, a harmadik pedig a közösség figyelmének a felkeltése céljából tett erőfeszítéseket tartalmazza. Ez utóbbi keretében szervezték meg Újvidéken azt a közvetlen párbeszéden alapuló előadást, foglalkozást is, melyet a Vajdasági Újságírók Független Egyesületében tartottak meg, s melyen az érdeklődők személyes tapasztalataikról kérdezhették a harcterek még ma is gondokkal küzdő aktív szereplőit.
– A poszttraumatikus zavarok, sajnos, nem semmisülnek meg az idő múlásával. Akár évekkel az átélt traumahelyzetek után is jelentkezhetnek. Éppen az az egyik legnagyobb gond, hogy az emberek többsége a kezdeti zavaroknál még azt hiszi, könnyen kiküszöbölheti azokat, csak akkor fordul valakihez segítségért, amikor az állapota a legrosszabb stádiumba lépett – hangzott el a beszélgetés során.
Ivan Kralj Nagybecskereken él, maga is segítséget jött kérni a Traumaközpontba, ám, mivel pszichológus a foglalkozása, felépülése után is a szervezetnél maradt, s ma már sorstársain próbál segíteni a foglalkozásokon. Egy általános iskolában dolgozik, s – mint mondja – mára már sikerült újjáépítenie az életét.
– A horvátországi harcokban vettem részt 1993-ban. Önként mentem. Akkor még azt hittem, ezt kell tennem. A harcmezőn az ember olyan, a normális életre nem jellemző helyzettel találkozik, melyben naponta akár többször is veszélybe kerülhet az élete. Amikor visszajöttem a háborúból, valószínűleg ugyanabban a helyzetben találtam magamat, mint a társaim többsége: egy teljesen más világból kell visszatérni a mindennapokba. Ez az átállás fájdalmasan nehéz a háború után. Ami engem illet, soha sem voltam tagja a harcosok egyetlen szervezetének sem, senki sem hívott a harcba, most úgy gondolom, az a normális, ha én sem válok részévé a veteránok intézményesített rendszerének. Csupán (főképp a fiatalokkal) szeretném megosztani a tapasztalataimat, mert, ha nekem esetleg valaki akkor elmagyarázta volna, mi az a háború, lett volna esélyem elhatárolni magam tőle.
Kraljnak a harcmezőről az egyetemre kellett volna visszatérnie azonnal, de – mint mondja – hamar kiderült, hogy lehetetlen egy nem normális helyet egyik napról a másikra felcserélni egy normálissal, mintha mi sem történt volna.
– Ami a családomat illeti, szerencsém volt, támogatást kaptam tőlük, így könnyebben ment minden. A központhoz több, mint három évvel ezelőtt csatlakoztam. A foglalkozások sokat segítenek. S nemcsak azoknak, akik komoly lelki problémákkal küzdenek, hanem azoknak is, akik valaha küszködtek ilyen zavarokkal, s ma már abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy másokon segíthetnek.
A nyugati államok rengeteg pénzt elköltenek a háborúban részt vett katonák lelki épségének visszaállítására, Szerbiában ilyesmire nem jut pénz – mondják a veteránok. Pedig sérülésekkel rendelkező társadalomban élünk, s ezeknek a sebeknek az előidézője, kétségkívül, a kilencvenes évek háborúiban keresendő.
