2004-ben a Magyar Szó legutóbbi átszervezése alkalmával az új alapító azt ígérte – igaz, hogy továbbra is együtt kell élnünk a nyomdával, de – ebben a cégben minden a szerkesztőség munkáját szolgálja. Nos, mi nem ezt tapasztaltuk.
Tavaly ősszel, amikor már egyre több fiatal kolléga szurkolt hónapról hónapra , hogy csak kettessel kezdődjön a bérelszámoláson a számsor, amely a fizetését jelenti, tiltakoztunk. Nem hangosan és nem látványosan. Hónapokig tárgyaltunk és némi eredményre jutottunk. Ígéreteket is kaptunk, de éppen a gazdasági válság miatt eszünkbe sem jutott követelőzni. Ám, amikor az egyébként is alacsony béreket három részletben, késve (az áprilisit júniusban) kaptuk meg, ráadásul csökkentve – az egyéb megvonások mellé még ez is! –, úgy döntöttünk, szóvá tesszük ismét helyzetünket.
Mivel rossz tapasztalatunk volt a vállalat vezetésével, hiszen a beígért vállalati elszámolást nem juttatták el az akkori sztrájkbizottságnak, úgy döntöttünk, alapítónk, a Magyar Nemzeti Tanács minden tagját is külön-külön megszólítjuk és elmondjuk a bajunkat. A leveleket június 17-én postáztuk. Három címről érkezett válasz rá: Majláth Béla, Bordás Győző és Fehér István, az MNT tájékoztatási bizottságának elnöke látta jónak, hogy egyáltalán a tudomásul vételről értesítsen minket.
Márciusban lemondott Kókai Péter főszerkesztőnk. Május 8-án a szerkesztőség a két főszerkesztőjelölt közül Pressburger Csabának szavazott bizalmat. Ezt a döntést öt nappal később megerősítette vállalatunk igazgatói bizottsága is. Már csak ki kellett nevezni. Azonban az MNT ülését máig nem hívták össze. Sem a főszerkesztő kinevezése, sem a szerkesztőség dolgozóinak tiltakozása nem kellő súlyú ahhoz, hogy a vajdasági magyar személyi elvű autonómia legfelsőbb testülete összeüljön. Nyilván nem vagyunk elég fontosak.
