Helyhatósági választások voltak Koszovóban, és mint ismeretes, a szerbek nagy része ezúttal is bojkottálta azokat. Így azután el is vesztették a szerb többségű községek irányítását Zvečanban, Štrpciben, Novo Brdóban, vagyis azokban az észak-koszovói községekben, ahol egyébként többségben élnek. Zvečanban például a választási bizottság adatai szerint a választóknak mindössze 0,7 százaléka járult az urnák elé. (A részvételi arány valójában egész Koszovóban nem volt magas, alig haladta meg a 45 százalékot.) A fentiekkel szemben három újonnan alakított szerb többségű községben a szerbek pártjai és csoportjai szerezték meg az önkormányzati többséget. Ez a helyzet Gračanicában, valamint a Gnjilane melletti két szerb községben, Ranilugon és Klokoton.
Ez utóbbi községek szerb lakosainak többsége tehát nem hallgatott sem a hivatalos Belgrádra, sem a nemzeti beállítottságú pártokra, sem a pravoszláv egyházi vezetésre. A belgrádi vezetés, koszovói csapdájában vergődve (és eddigi álláspontjait igazolva), nem tehetett mást, mint hogy bojkottra szólítson, mondván, hogy a választás valójában a koszovói szeparatista hatalom elismerését jelenti. A koszovói szerbek egy része azonban szemmel láthatóan mindinkább azt érzi, hogy sokkal rosszabbul jár, ha teljes egészében tartózkodik a hatalomban való részvételtől, mert az még inkább súlyosbítja kisebbségi helyzetüket. Valójában az lenne a legfontosabb, hogy belássák, Koszovóban a szerbek most már sohasem lehetnek többségben, még akkor sem, ha történetesen a nemzetközi közösség nem is támogatná az egykori tartomány önállósulását és visszakényszerítené Szerbia kereteibe. A bojkott eldöntésekor tehát nem csak az elveket kellene hangoztatni és a nacionalista szavazók felé kacsingatni, kizárólag abból kiindulva, hogy „Szerbia sohasem fogja elismerni Koszovó függetlenségét”, hanem figyelembe kellene venni az ott élőket és az ő érdekeiket is. Ez esetben lehetett volna különbséget tenni mondjuk a helyhatósági és a parlamenti választások között, mert a helyi tisztségek megszerzése nem állami funkciókat jelent. Így ugyanis a szerbek elvesztik befolyásukat még ott is, ahol erre reális esélyük van. Más szóval: önként engedik át a vezetést az albánoknak.
Természetesen sokat számít nekik a hivatalos szerb hatalom segítsége és talán attól tartanak, ha nem hallgatnak rá, majd nem érkezik semmilyen segítség. Egyedül csak az a kérdés, hogy meddig lehet ezt csinálni. A hivatalos szerbiai vezetés egyelőre hajthatatlan Koszovó kérdésében, s bár nem várható, hogy a kérdésben a nemzetközi bíróság egyértelmű határozatot fog hozni egyik fél szempontjából sem, lehet, hogy előbb-utóbb némileg módosul a helyzet Belgrádban is. Nem mellékes ugyanis az az adat, amelyet egy közvélemény-kutató intézet tett közzé a napokban. Ezek szerint ugyanis a szerbiai polgároknak több mint negyven százaléka gondolta úgy, hogy a koszovói szerbeknek részt kell venniük az ottani választásokon. Ha valóban hitelesek ezek az adatok, akkor a pártoknak, politikusoknak mégis könnyebb lesz a kizárólagos elvekről áttérni a realitások figyelembevételére és az ottani nemzetrész tényleges érdekeinek tiszteletben tartására. Nekik pedig semmiképpen sem tesz jót, ha abban a hitben ringatják őket, hogy Szerbia polgárai, amikor ennek semmilyen gyakorlati tartalma nincs, és bárhogyan is történjen, kisebbség lesznek Koszovóban.
