Fejtő Ferenc, nyugodjék békében, tisztes kort megélt, az idén hunyt el, s megadatott neki, hogy élete utolsó pillanatáig megőrizte szellemi frissességét. Hosszú, termékeny pályafutása alatt nemzetközi hírnevet vívott ki magának az Osztrák–Magyar Monarchia, a népi demokráciák történetéről szóló könyveivel és irodalmi alkotásaival.
Bírósági elégtétellel fenyegetőzött, mert rágalomnak, lejáratásának minősítette, ha valaki azt állította róla, hogy kortársában, barátjában, József Attilában nem ismerte fel az egyik legkiválóbb költőt. Tévedett-e, vagy sem, ne bonyolódjunk bele immár időszerűtlen, idejétmúlt találgatásba. Az már egyértelműen leszögezhető, hogy kifinomult politikai érzékének, tapasztalatának köszönhetően fenntartásainak adott hangot Vojislav Koštunicával szemben, abban az időben, amikor az ellenzék jelöltjeként a választásokon legyőzte Slobodan Miloševićet.
Fejtő Ferenc eltúlzottnak, megalapozatlannak vélte a világ vezető hatalmainak és a nemzetközi közvéleménynek azt a határtalan lelkesedését, amellyel az ellenzéki vezető diadalát fogadták. Malíciától nem mentesen úgy fogalmazott, hogy Milošević vereségét és Koštunica győzelmét kiegyenlítették a berlini fal összeomlásának jelentőségével.
Óvatosságra intette azokat, akik azonnal és feltétel nélkül biztosították bizalmukról a nagy ismeretlent. Szerinte csak akkor örvendezhetünk, ha Koštunica mindent megtesz hazájának Európába való visszailleszkedéséért, ha kiszolgáltatja a hágai nemzetközi törvényszéknek a nagyszámú háborús bűnöst, élükön Miloševićtyel, ha megbélyegzi a tragikus eseményekért felelősöket.
Fejtő Ferenc, mennyire átlátott Koštunicán! Mindössze néhány évvel később ugyanazok a befolyásos politikai személyek, akik egymással versenyeztek, hogy a legmagasabb állami tiszteletadással vendégül láthassák, a diplomáciai gyakorlattal ellentétben nyíltan olyan egyénnek bélyegezték meg, akit becsületszava semmire sem kötelez, tudatosan becsapta a világot, mert azt ígérte, amit esze ágában sem állt teljesítenie.
Fejtő Ferenc, ha élne, megfejtené a titkot, Koštunica minek alapján értelmezte a kormányfői posztot úgy, mint elidegeníthetetlen apai jussot?
Mert többször kudarcba fulladt kísérlet után az ellenzék közös jelöltjeként sikerült megfosztania trónjától Miloševićet? Vajon csúfos bukása után elgondolkozik- e valaha is azon, hogy az éh- és fagyhaláltól rettegő polgárok akkor nem rá, a nagy ismeretlenre, hanem a nagyon is ismerős, Milošević ellen szavaztak?
Koštunica jól érezte magát az ellenzéki szalonpolitikus szerepében, s idegenkedett a megmérettetéstől. Több hiteles forrás egyöntetűen megerősítette, hogy Zoran Đinđić beszélte rá a jelölés elfogadására, mert igen helyesen úgy vélte, hogy az akkor még kopott öltözéket, kitaposott cipőt viselő Koštunica jelképezi az elszegényedett, a létfenntartási gondokkal küszködő szavazópolgárok többségét, s eredményesen megvívhatja a küzdelmet a kapzsiságában a villát villára halmozó, fényűző életmódot folytató Milošević és Udvara ellen.
Vajon Koštunica csúfos bukása után elgondolkozik-e valaha is azon, hogy a választók azért fogadták-e bizalmukba, hogy folytassa elődjének csődpolitikáját, hogy meggátolja az elnyomó gépezet le- és újjáépítését, vezetőik menesztését? Azért szavaztak-e rá, hogy kitartson az elszigetelést, kiközösítést okozó irányvonalon, vagy éppen ellenkezőleg, hogy közelítse sokat szenvedett, megalázott népét és hazáját a világ fejlettebb, együttműködésre kész államaihoz?
A nemzeti mitológiában, a mítosz világában otthonos Koštunica nem lépett ki saját árnyékából. Elnökösködését, kormányzását a körbe-körbe forgás politikája jellemezte, s a bajt tetézte, hogy a kör egyre szűkült, amikor sürgősen cselekednie kellett volna, minden lényeges döntést halogatott, halasztott.
Csődtömeget hagyott utódjaira.
A rendkívüli választások kiírása előtt a populistákhoz méltóan úgy fogalmazott, hogy visszaadja népének megbízatását. Nem kapta vissza. Azok mondtak felette ítéletet, akikre olyan előszeretettel hivatkozott.
Csúfosan megbukott a választásokon Velja Ilić miniszter is, holott ha mikrofon közelébe jutott, dőlt belőle a szó, unos-untalan. Ismételgette, hogy nem futhatott volna be olyan lenyűgöző sikerekben és káprázatos eredményekben gazdag életutat, ha nem marad hű szülőföldjéhez, amely bölcsőjét ringatta, ha nem szerette volna annyira népét, s népe sem zárta volna olyan szorosan a szívébe. Nem szállt fejébe a dicsőség, s ezt azzal bizonyította, hogy megjelent minden olyan népünnepélyen, amelyre meghívták.
Mint a nép egyszerű fia a nagyvilági hóbortoktól elkábított hazafiatlan, gyökértelen ficsúrokkal ellentétben nem töltögette a pohárba az italt, csak úgy egyszerűen a szájához emelte a flaskót, s meghúzta. Minél gyakrabban, annál szilárdabban állt az anyaföldön. Ilyen kemény fából faragták Ilić mestert.
Jóízűen másként nem is falatozhatott, csak állva és kézzel, s egészséges szervezete töméntelen mennyiségű kosztot befogadott. Csak a gyomorbajos és rosszindulattól fűtött firkászok állíthatták róla, hogy zabált. Ilyen alattomos rágalmak hallatán nem meglepő, ha a miniszter urat elragadta az indulat, s igazságszolgáltatásra kényszerült. Fiatalos hévvel és erőteljesen belerúgott egy olyan kérdéseket feszegető újságíróba, amelyek felvetése önmagába véve provokáció. A Tisztelt Ház folyosóján csípte el azt az összevissza firkáló alakot, aki arra vetemedett, hogy nem tüntette fel szeplőtlennek Velja miniszter karrierjét. Ilyeneket bírósági csűrés-csavarás nélkül móresre kell tanítani, torkon ragadni, többször a falhoz csapni, a felületes megfogalmazásra hajlamosak okulására.
A háládatlan és éretlen nép nem értékelte számos érdemét, még azt sem, milyen éberen ügyelt a fajtisztaságra.
Talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha az íródeák saját személyét tolja előtérbe, hogy elpanaszolhassa, ilyenkor kapóra jött Velja mester közszereplése, gondolatvilága, mert ábrázolásával elszórakoztatta önmagát, annak reményében, hogy nem untatta az olvasót sem.
