Egy váratlannak is nevezhető lemondás kellett ahhoz, hogy az ország közvéleményében tudatosodjon is az, amit egyébként is tudott, legfeljebb nem igazán vett róla tudomást. Merthogy azért ne legyünk álszentek, eddig is tudtuk, hogy a Szerb Radikális Pártot ki és honnan irányítja, csak egy ilyen látványos lépés kellett ahhoz, hogy ez ilyen elemi erővel felszínre is kerüljön.
Tomislav Nikolić, a radikálisok elnökhelyettese és parlamenti frakcióvezetője azt követően jelentette be lemondását, hogy közölték vele, mi is az ő véleménye. Persze ismét csak ne legyünk álszentek: pártstruktúrákban, bármelyikben, a leggyakrabban így van ez, fentről közlik, hogy a lentieknek miről mi is a véleményük, de azért ez egy vagy két fokkal megalázóbb volt. Nikolić ugyanis egyeztetett a saját párttársaival, majd azt követően nyilvánosan jelentette be, gyakorlatilag megígérte, hogy a parlamenti szavazás során a radikálisok az Európai Unióval megkötendő stabilizációs és társulási egyezmény ratifikálására fognak szavazni, azaz úgy járt el, ahogy egy pártban kell. Az a bizonyos valaki azonban úgy gondolta, hogy mégsem, és arra akarta kényszeríteni Nikolićot, hogy mindezek után vonja vissza adott szavát. Az utca nyelve nagyon egyszerűen és találóan, de sajnos nyomdafestéket nem tűrően írja le ezt a helyzetet, hogy mit kellett volna csinálnia Nikolićnak a szájából egy ország színe előtt, amire ő nem volt hajlandó.
Nikolić lemondását tehát gerinces tettként kell elkönyvelnünk, habár ennek a minősítésnek már nincs különösebb jelentősége. Mint ahogy nincs gyakorlati jelentősége a másik felismerésnek sem, de azért mégiscsak érdemes elmélázni rajta egy-két mondat erejéig. Ilyenkor döbbenünk csak rá igazán ugyanis arra, hogy egy olyan országban élünk, amelynek sorsformáló döntéseit nagyon gyakran egy scheveningeni börtönben hozzák meg.
A radikálisok ugyanis most kísértetiesen ugyanazt a sorsot élik meg, mint korábban a szocialisták, még Milošević életében. Az SZSZP-n belüli töréseket és viharokat is éveken keresztül az okozta, hogy a párton belül voltak, akik elfogadták, és voltak, akik nem fogadták el a scheveningeni börtönben ücsörgő pártelnök távirányítását, és most ugyanez történik a Šešelj–SZRP, azaz Hága–Belgrád vonalon.
És ez az, aminek viszont már lehet gyakorlati jelentősége. A belső törések a szocialisták esetében ugyanis külső térvesztést eredményeztek, és nagy valószínűséggel ezt nem ússzák meg szárazon a radikálisok sem. Hogy lesz-e pártszakadás, vagy sem, hogy mennyi hívet és szavazatot veszíthetnek a konfliktus miatt, mindezt még nagyon korai lenne megjósolni, de hogy ebből épen és sértetlenül szinte lehetetlen kijönni, az biztos. Ami viszont azt jelenti, hogy fel fog szabadulni a politikai erőtér egy része, keletkezni fog egy űr, amit nyilván sokan szeretnének majd betölteni, és Szerbia politikai térképe alapvetően átrendeződhet majd attól függően, hogy ez végül kinek sikerül.
