A napokban megtartott kopaoniki tanácskozást Mirko Cvetkovi ć miniszterelnök arra is felhasználta, hogy dicshimnuszt zengjen az általa vezetett kormány teljesítményéről. Nem kevesebbet igyekezett elhitetni a hallgatósággal (és a sajtón keresztül a polgárokkal), hogy immáron csak idő – pontosabban hónapok – kérdése, és gazdasági fejlődésünk eléri azt a szintet, amelyen a világválság előtt volt. Ezenkívül arról is meg szerette volna győzni az embereket, hogy a kormány az elkövetkező időszakban növelni fogja az életszínvonalat, csökkenti a munkanélküliséget, lendületbe hozza a gazdaságot és megakadályozza az áremelkedéseket.
Beszédét és ígéreteit végighallgatva az embernek az az érzése támad, hogy jószerivel záros határidőn belül előrehozott választások lesznek Szerbiában, hiszen a miniszterelnöknek csaknem mindegyik állítása és ígérete könnyen megcáfolható.
Kezdjük az áremelkedésekkel. Amíg Cvetković beszédét tartotta, a pékek már tudták, hogy a kenyér árát másnap legalább húsz százalékkal fogják emelni. Azt pedig mindannyian tapasztalhattuk, hogy a lisztért, cukorért, olajért sem annyit fizetünk, mint egy-két hónappal ezelőtt. Az alapélelmiszerek közé tartozik a krumpli is. A zentai piacon 45–50, a boltok egy részében viszont 76 dinárért árulják.
Semmivel sem jobb a helyzet az életszínvonalat illetően. A statisztikusok – akárhogy púderozták az adatokat – kénytelenek voltak bevallani, hogy az elmúlt tizenkét hónapban az átlagfizetés reális értéke hozzávetőleg tizenöt százalékkal csökkent.
A munkanélküliségről jobb is nem beszélni. A tavalyi azonos időszakhoz viszonyítva majdnem félmillió ember vesztette el munkahelyét. Kétségtelen, hogy a munkaközvetítő nyílvántartásában „alig” 700–800 ezer ember neve található, de ez a kimutatás gyakorlatilag semmit sem ér, hiszen nyugodt lélekkel állíthatjuk, hogy ennek legalább a duplája munkanélküli. Talán reálisabb lenne, ha az illetékesek közzétennének másik két adatot. Nevezetesen azt, hogy mekkora a munkaképes lakosság létszáma, s azt is, hány munkahely van betöltve Szerbiában. Ezek nélkül a munkaközvetítő adatai csak amolyan „Látja? Nem látja? Na látja!”-féle porhintésnek számítanak.
Cvetković azt is fennen hangoztatja, hogy Szerbia számára az Európai Unióhoz való közeledés az igazi cél. Ugyanakkor ahol csak lehet, fittyet hánynak az EU-val kötött megállapodásra. Éppen a napokban figyelmeztette Brüsszel Belgrádot, hogy az üzemanyagra kivetett jövedéki adó nem lehet kétféle. Az egyik a hazaira, a másik a külföldire.
Ha már annyira igyekszünk elnyerni az európai közösség bizalmát, miért nem találják immár tizenöt éve a két hágai vádlottat? Nem tudják, hol vannak? Ugyan, kérem! Mert ha ez igaz, akkor felmerül a kérdés, hogy mit csinál a titkosszolgálat? Ha nem képes a nyomára jutni, akkor nem tölti be tisztjét, tehát fel kell(ene) oszlatni. Ha pedig tudja, de az ország vezetésének nem köti az orrára, akkor azért kell(ene) szélnek ereszteni.
Azt a politikusok tudják a legjobban, hogy az említett szolgálat komoly felderítő erőt képvisel, de csak azt teszi, amit neki „fentről” mondanak vagy jóváhagynak.
Az életszínvonalhoz visszatérve azt is szem előtt kell tartani, hogy Szerbia a súlyosan eladósodott országok közé tartozik. Ennek ellenére újév óta újabb 1,2 milliárd euró hitelt vett fel. Ki fogja ezt visszafizetni? Hiszen már most minden egyes szerbiai polgár 1600 euróval „tartozik” idegen kormányoknak, bankoknak, intézményeknek. És balgaság lenne azt hinni, hogy a hitelezők lemondanak a pénzükről. Be fogják hajtani még akkor is, ha ez Szerbiában államcsődöt idéz elő.
Hagyjuk hát a kincstári optimizmust. Már régen eljött az ideje annak, hogy az állam vezetése feltárja lapjait és őszintén kimondja: Emberek, nagy sz..ban vagyunk!
