A szobor kalandos élete

Bácskossuthfalván állították fel a világ sorrendben hetedik Kossuth-szobrát. Már 1894. március 15-én elterjedt a hír a faluban, hogy Kossuth Lajos meghalt, és szobrot kellene emelni emlékére. Kossuth csak öt nappal később, március 20-án halt meg Torinóban, de a bácskai településen már ekkor megkezdődött a gyűjtés, hogy elkészüljön a szobor. Budapesten Gerendai Béla és Kiss György szobrászok készíttették el a mellszobrot, s 1896-ban, a millennium évében fel is állították a falu központjában. Ott állt 1918-ig, a szerb csapatok bevonulásáig. Azután egy falusi kovácsmester, Szűcs András rejtegette a meglőtt, megrongált szobrot. Az újabb kutatások szerint az 1994-es visszaállításig nem is volt köztéren felállítva. A szobor kalandos életéről már sokszor írtunk, bár teljes bizonyossággal minden részlet ma sem ismert. Azokról az emberekről, akik évek hosszú során át rejtegették és őrizték, nem kis veszélynek téve ki magukat, keveset tudni.

Azt, hogy hogyan került a szobor Szűcs András kovácsmestertől a községháza szénapadlására, nem sikerült kideríteni, mert akik tudták, már nem élnek. A régi Jugoszláviában a községházán előfogatos szolgálatot teljesítettek legtovább: Lódi Lajos, Božičković Dušan, Kőműves Sándor és Nemes Lajos. Lovaiknak széna a szénapadláson volt. Kézbesítők (kisbírók) voltak: Kiss Lajos, Cindrity Lajos, Kapusi Ferenc és Sebők Lajos. Ezek az emberek rejtegették és őrizték a szobrot. (Az egyenlők közül mégis megemlíteném Božičković Dušan felsőrogaticai telepest, aki Moravicán lakott, és mint előfogatos sokszor járhatott a szénapadláson, bizonyára látta is a szobrot, de nem látta!) ...Ezek az írásokból kihagyott, elfelejtett emberek annak idején sokat vállaltak és reszkíroztak, különösen Sándor király meggyilkolásakor és utána. Reszkírozták az állásukat, a meghurcoltatást is vállalták volna, de közülük senki sem árulta el a féltve őrzött titkot. A vélt dicsőségen kései osztozkodók „megfeledkeztek” ezekről az emberekről, gondolván, hogy így az ő érdemük nagyobb lesz – napilapunk Közös íróasztalunk rovatában 2002-ben jelent meg a fent idézett írás Ádor Lajos tollából, s most, mikor az újraállítás körülményeit szerettük volna megvilágítani, sajnos már nem kérdezhetjük meg őt sem, mert néhány hete elhunyt. 1990-ben a falu vezetői és az akkori VMDK ómoravicai vezetősége között megkezdődött egyfajta politikai pingpongjáték a Kossuth-szobor felállításával kapcsolatban – írja már idézett levelében Ádor Lajos. – A szobor még a restaurátornál volt. Nem volt, aki hazahozza. Gulyás László egy alkalommal megemlítette, hogy haza kellene hozni a szobrot, adott is pénzt, hogy kifizethessem a restaurátort. Szabadkára mentem, és hazahoztam a szobrot.

A Monográfia Bizottság két említett tagjának közreműködésével került a szobor vissza Szabadkáról, majd az ifjúsági otthonba helyezték, de március 15-én a színházterembe vitték, s ott volt az ünnepségen. Erről olvashatunk Csubela Ferenc naplójában is, s megjegyzi, hogy azokban az években, és a visszaállítási ünnepségen is kétnyelvű rendezvényt tartottak. Mint írja, az 1992-ben megrendezett ünnepségen a 450 férőhelyes teremben 600-nál is többen voltak. A VMSZ egykori elnökének özvegye emlékei között különösen annak az éjszakának a hangulata maradt meg, amikor a fél évszázad után megtalált szobor náluk éjszakázott. Pénovátz Antal, a kétnyelvű kiadvány szerkesztője szerint Csubela Ferenc volt a fő mozgatórugója, szorgalmazója az ügy előrehaladásának.

– Vitáink voltak, öt évbe telt, míg a helyére került a szobor. Voltak olyan vélemények is, hogy nem is kellene hazahozni, felállítani. A visszaállítási bizottság az aktuális vezetőkből állt össze, közméltóság, vállalat- és intézményvezető egyaránt volt köztük – ezt már Gulyás Lászlótól tudjuk meg. – A lakosság tiszteli Kossuth szellemét, a szobrot. A parkban naponta láthatja, az elmúlt években csupán egyszer történt egy kisebb rongálás rajta.

A 13 tagú, Csubela Ferenc, Méhes Béla, Gulyás László, Juhász Márta, Kiss Antal, Molnár András, Mašić Svetislav, ifj. Somogyi Sándor, Gellér Tibor, Szilágyi József, Sztánkó Lajos és ifj. Sétáló János összetételű bizottság elnöke Tóthpál József volt.

– Gyerekkoromban, 1948-ban vagy 1949-ben megláttam a szobrot a községháza padlásán, az édesapám az elöljáróságot hordozta, és míg a lóistállóban rendezték a lovakat, addig fölmentem a padlásra, és megijedtem, mert nem tudtam, mi az, de a felnőttek megnyugtattak, hogy ne félj, nem bánt Lajcsi bácsi. Kisgyerekként ezt nem igazán tudtam mire vélni, utána viszont eltűnt a szobor, a történetét már nagy vonalakban sikerült rekonstruálni. Arról is tudomásom van, hogy keresték a szobrot, Bíró borbély halála után még a kertjét is felásták, de hát nem volt ott. Miután a szobor megkerült, elvitték Szabadkára, kiderült, hogy értékes, egyedi darabról van szó. A háborús évek idején nehéz volt megtalálni azt a momentumot, amihez köthettük a visszaállítást, hogy ne legyen kitéve atrocitásoknak. A vélemény az volt, hogy el kell érni azt, hogy konszenzus legyen a kérdésben. Budai László építészmérnök találta meg a szobor új helyét, mert ahol volt, a központi útkereszteződésnél nem felelt meg. Az eredeti helyén Magyarország felé fordította arcát és a szobor nyugatra nézett, itt viszont nyugat felé áll, de dél felé néz. Volt, aki ezt is szóvá tette.

– Községi, tartományi, köztársasági szervekkel egyeztettünk munkánk során. 1994 Kossuth halálának százéves évfordulója, olyan jeles dátum, amit nem lehetett kikezdeni. Mi elvittük a meghívókat Pestre, nem tudtuk hogy egy falu nem végezhet nemzetközi kapcsolatokat, és ez azt hozta magával, hogy a magyar külügyi államtitkár jelen volt, azonban a legrangosabb szerbiai vendég az utolsó pillanatban lemondta részvételét az ünnepségen. Az viszont az alkalomra kiadott könyvecske végén megjelent névsorból látszik, hogy az akkori pénztelenség idején is adakoztak a vállalatok, azok is, amelyek élén nem magyarok voltak a vezetők – mondta Tóthpál József.