A szülőfaluval is kicsit úgy van az ember, mint a szüleivel, pörlekedik velük néha, s ifjú korban ellenükben próbálja megszerezni mindennél előbbre tartott önállóságát. A végén legtöbben mégis visszakanyarodnak ezekhez a legerősebb kötődésekhez, hiszen a szülők jelentik a legönzetlenebb szeretetet, a szülőfalu pedig a világmegismerés egy életre meghatározó élményeinek első, kitörölhetetlen sorát. Nem is szoktam csodálkozni azokon, akik évtizedek múltán térnek vissza, gyakran azzal a magyarázattal, hogy így megéri nekik, nyugdíjuk itt többet ér mint ott, ahol életük nagyobbik részét leélték. Nem jönnének, ha a visszatérésben nem keresnék az „aranykor” illúzióját, az „elveszett Édenkertet”, (vagy ahogyan Németh István nevezi Kishegyest: a Tündérlakot), és nem keresnének kárpótlást az évtizedeken át tartó megtűrtségért és a kivetettség éreztetéséért. Errefelé, és nemcsak Kishegyesen, hanem Vajdaság-szerte szinte mindenütt, minden nemzedék megküzdötte harcát ezzel a globális életérzéssel, s nem tudni a mai napig sem, hogy bárki is megtalálta volna rá az egyértelmű válaszokat.
Kétszáznegyvenegy évvel ezelőtt, amikor a kishegyesiek ősei Békésszentandrásról érkezve, ebben az időszakban megszálltak a dombokkal övezett, és bőséget ígérő vízfolyásnál, bizonyára nem számoltak azzal, hogy az újratelepítők nemzedéke még jóformán ki sem hal, amikor 1848-ban sokak számára ismét a menekülés tűnt a legjobb megoldásnak. A mi esetünkben is hasonló lett. A múlt század második felének fellendülése táplálta önbizalmunk az utolsó évtizedben, a háború kitörésekor, egycsapásra elillant, és ez a nemzedék is a „menni, vagy maradni” dilemma előtt találta magát. Sokan döntöttek a költözés mellett, mert nem is maradt más választásuk. Sokan elmentek és természetesen sokkal többen maradtak. Sokféle vélemény elhangzott akkor is meg azóta is ezekről, és én őszintén nem voltam és vagyok biztos abban, hogy ki volt a bátrabb, aki maradt, vagy aki belevágott az ismeretlenbe. Mindkettőt átéltem: elmentem és visszajöttem, és érezhettem a befogadók lekezelését és a visszafogadók szemrehányását.
Egyik fehérvári kollégám jól sikerült faluriportját kezdte azzal, hogy „a temető felől jöttem be a faluba, lássam, van-e neves szülötte...”. A kishegyesi temetőket járva a sírokból, sírfeliratokból erre nemigen lehetne következtetni. Érdekes, hogy a szülőfalujukat soha meg nem tagadó, sőt ahhoz nagyon is ragaszkodó ismert és elszármazott hegyesiek nem itt nyugszanak. Jóleső érzés azonban az is, hogy nagyjaink jó része a mai napig él és alkot, ír, fest, tanít vagy kutat. De felnőtt mellettük egy újabb nemzedék is, amelynek tenni akarása hozta létre a délvidéki magyarság egyik legismertebb, legváltozatosabb fesztiválját.
Nem mindig hálás ott élni, ahol esetleg a szülők sőt nagyszülők bűneit is viselni kell, mert „mindenki mindent tud a másikról”, mégis egészen biztos, hogy az ember csakis ott van igazán otthon, ahol a világ megismerésére tett bizonytalan léptei elkezdődtek. Talán innen az a gyakran megfoghatatlan, keserédes, már-már irracionális ragaszkodás a helyhez, amely nem mindig jó, hanem néha rossz is, nem mindig szép, néha csúnya is és nem csak nevel, hanem büntet is.
