Határozottan emlékszem a Magyar Szóval történt első találkozásomra. Moholi nagyanyám egyik nagymosáskor gyors lábú unokáját keményítőért szalasztotta a falu egyetlen boltjába, a templommal majdnem szemben lévő Sremagba. Szatócsbolt volt ez a javából, ahol a petróleumos hordó felett lógott az oldalas szalonna, mellette csomóba kötve az ostorszíj. Piros mákdaráló állt a sarokban, s a pult mögötti falat titokzatos, hatalmas fiókok borították, s alkalmanként olyan finomságok kerültek elő belőlük, mint a szentjánoskenyér vagy a medvecukor. Egyik ilyen fiókban volt a keményítő is, melyet a boltos kicsiny falapáttal szórt abba a papírtölcsérbe, amit előzőleg egy ügyes mozdulattal a bal keze feje köré csavarintott. (A jugoszláv szocializmus éppen a soron következő konszolidációs korszakát élte, csak a Radion mosópor gyári csomagolására tellett a papírtartalékból.) Futásomért jutalmul elkaptam nagyanyámtól a papírtölcsért, melyen nagy piros betűkkel állt: Magyar Szó. Mi az, hogy Magyar Szó? – kérdeztem késő este apámtól, s mert azt sem értettem, mi az, hogy újság, hát hozzátette: olyan, mint a Buksi.
Évekkel később a Sremaghoz fogható óbecsei szatócsnál, a Gyura boltban kíméletesebb volt a kereskedő a Magyar Szóval: a szélén, ahol már nincs betű, tintaceruzájával szemkápráztató gyorsasággal elkészítette a számlát, majd belefogta az akkor vásárolt szál kolbászt, és a kezembe nyomta. Ez a Magyar Szó a holdra szálláskor megjelentetett különszám volt, becses emlékként – az óbecsei gázkitörés tragikus eseményeiről beszámoló példányokkal együtt –sokáig őrizgettem. A szocializmusnak a liberalizmust felszámoló szakaszában azonban már tudatos olvasója voltam a napilapnak, melynek máig megismételhetetlen eseménye volt a vasárnapi száma, annak is az az oldala, ahol Herceg János, Fehér Ferenc és Németh István tárcái és jegyzetei szerepeltek a megszokott rendben, jelezve, hogy a közösségünkről való gondolkodás igénye elevenen él íróink legkiválóbbjainak körében. Ez a nevezetes oldal tanította meg velem felismerni annak a jelentőségét és súlyát, amiről hallgatnak az emberek. S mert voltak évek, amikor belülről láttam a lapot, lassan megismertem a társadalmi hazugságok nagy-nagy piacát is. Rothadó korszaka volt ez a szocializmus jugoszláv változatának, amikor a társadalmi-politikai elit a maga emészthetetlen hazugságait csomagolta az egyetlen napilapunkba. Fél napokat ülésezett az önigazgatók tanácsa vagy az éppen aktuális TMASZ-bizottság, hogy kiszidolozza az egyébként már erősen fakuló ideológiát. Majd a napi megvilágosodások pillanataiban a kétméternyi főcenzor notesszel a kezében járta végig a deszket, s miközben fürkésző tekintetével igyekezett a vesékbe látni, a fraternitás csalhatatlan jeleként mindenki kávéjába beleivott. Egyike volt azoknak, akik megkönnyítették számomra a differenciálódást.
Azután eljött a felszabadultságnak az a foka – amikor a napilap már képes volt a háborúra és a háborús uszításra is nemet mondani. A függetlenségnek és a szabadságnak az első lépései voltak ezek, amit ugyan (a megtett úttal együtt) lehet bírálni, de a Magyar Szó mégiscsak a tükre, a fokmérője lett a közösségi eszmélésnek. Elfogadottságával és elutasítottságával együtt pedig egyik megtestesítőjévé vált a délvidéki magyarság történelmének. Az volt akkor is, amikor 1945 tavaszán a később ünnepelt költő írásában lefasisztázta a tömegsírok szélén tántorgó magyarságot, s az volt akkor is, amikor negyvenöt évvel később a titói terror áldozatairól cikkezett. A „kívül-belül leselkedők” bírálataikban szeretnek a sajtószabadságra hivatkozni, aminek lehetnek ugyan írott szabályai, de ennél mégis csak több a lélek és a lelkiismeret szabadsága, ami ha nem lelhető meg a szuverén lapban, annak az lehet az oka, hogy még mindig nincs jelen a közösségünk életében sem. Azzal, hogy újra szabályozzák a véleményalkotás kritériumait, még nem szabadítják föl a közösségünk önmagáról történő gondolkodásának igényét. Legfeljebb újra keményítőt vagy féloldalas ideológiát csomagolunk a lapba, ami – megtanulhattuk volna már – nem vezet sehová.
