A jó hír állítólag nem adja el az újságot, és így van ez például a nem régi zentai halpusztulás esetével is: többen nyíltan vagy burkoltan a cukorgyárat gyanúsították meg a „mérgezéssel”, miközben arról szó sem esik, hogy a privatizáció óta eltelt egy évtizedben néhány millió eurót ruháztak be környezetvédelmi céllal; hogy Szerbia száz legnagyobb vállalatának egyike több mint fél évszázados fennállása alatt tízezreknek nyújtott megélhetést, és a régió tíz legnagyobb exportőrei közé tartozik. Persze, az is érdekes, hogy Zentán például miért nem drágul meg a távfűtés, miközben másutt tíz-húsz százalékos áremelést jelentettek be…
Mivel az esti, munkaidő utánra megbeszélt találkozónk is némileg „kitolódott”, azt kérdeztem Deák Teodóra igazgatótól, hogy hányadik műszakja járt le, s persze elmaradhatatlan kérdés, hogy miként „mer” egy nő az élelmiszergazdaság nehéziparának is nevezett cukorgyártásban a gyár élére állni.
– Ilyenkor, kampány idején többet vagyok a gyárban, mint itthon, tizenkét-tizenhárom órát dolgozom – de hétvégeken csak nyolc körül –, igaz, nem kényszerít erre senki, hiszen kötetlen a munkaidőm, csak éppen ennyire van szükség. Kicsit nehezíti a dolgomat, hogy tavaly az év végén, amikor a gyár olasz tulajdonosa kinevezett, egyelőre még nem nevezett ki helyettem pénzügyi igazgatót. Huszonhat éve dolgozom itt, ebből tízet pénzügyi igazgatóként, szinte mindig benn voltam az irányító szervekben, tehát volt időm megismerni a teljes működési rendszert – és szeretem is. Nem tartottam volna jónak, ha olyan igazgatót neveznek ki, akinek mindez ismeretlen, mert az hátrányos lehetett volna mindannyiunk számára. Ezért vállaltam.
Zentán – a mezőgazdaságtól eltekintve – sikeres volt a magánosítás, az ipari üzemek fejlődnek, nem „lopták szét” a vállalatokat a tulajdonosok, hanem inkább beruháztak. Sajnos, mindez nem járt a munkanélküliség csökkenésével, és mintha a városképen sem látszana meg.
– Bizonyos elemzések, kimutatások szerint egy cukorgyár a saját régiójában négyezer fő életére kihat, ennyi köthető a működéséhez, akik valamiképp általa munkához jutnak. Ide sorolják a termelőket, a beszállítókat, a karbantartókat, a fuvarozókat és sok mást. Igaz, hogy az alkalmazottak száma a gyárban a korábbi 470-nek a felét sem éri el – amellett, hogy kampányban alkalmazunk 300 idénymunkást –, miközben a kapacitásunkat megdupláztuk, vagyis 800 ezer tonna répát is föl tudnánk dolgozni, talán a legnagyobb mennyiséget a hazai cukorgyárak közül.
Annak ellenére, hogy 60 millió euró az évi összforgalmunk, aminek 40 százaléka kivitelből valósul meg, eredményesen nem lehet gazdálkodni nagyon sok foglalkoztatottal. Az olasz tulajdonos az első négy-öt évben segített, de azt vallja, hogy úgy kell gazdálkodni, hogy megélj a saját jövedelmedből, és lehetőleg jól élj. Csak akkor avatkozik be, ha minden kötél szakad. Tíz év alatt 26 millió eurót ruháztunk be a termelésbe és a fejlesztésbe. Annak idején Portugáliában megdöbbenve láttam, hogy kampány idején szinte nincs ember a gyárban. Most már mi is afelé járunk: számítógépek, illetve azok kezelői irányítják a termelést. Ahhoz, hogy versenyben legyünk, szinte kötelező ebbe az irányba haladnunk. Arról pedig, hogy a városon nem nagyon látszik meg a viszonylag erős gazdaság, azt mondhatom, hogy talán mi, akik benne élünk, nem vesszük észre. Nemrégen épp az egyik olasz vendég, aki tíz éve járt itt utoljára, arról beszélt, hogy egyre rendezettebb, szemmel láthatóan szépül Zenta, egy kedves kisváros.
A sajtóban megjelent olyan állítás, hogy a közelmúltban történt tiszai halpusztulásért a cukorgyár a felelős. Már csak azért is, mert például öt évvel ezelőtt is kampány idején történt hasonló eset. Ez felveti a környezetvédelmi beruházások kérdését is.
– Tíz év alatt – az említett huszonhatból – ötmillió eurót fektettünk be azzal a céllal, hogy minél kevesebb szennyezés kerüljön a Tiszába. A mérések azt mutatják, hogy a visszajuttatott szennyvíz paraméterei megfelelnek a törvény által megszabott föltételeknek, a környezetvédelmi előírásoknak. Nem állítom, hogy ivóvizet juttatunk vissza, de azt igen, hogy nem sértünk törvényt. Egyetlen gond, hogy 45 Celsius-fokos a visszavezetett víz, vagyis túl meleg, de jövőre már ezt a problémát is megoldjuk: egymillió eurós költségen vízhűtő tornyot építünk, s a lehűtött vizet folyamatosan felhasználjuk, gyakorlatilag zárt rendszert fogunk üzemeltetni. Tehát nem is nagyon fogunk kampány közben visszavezetni vizet a Tiszába. Természetesen beszélgettünk egyetemi szakértőkkel is a halpusztulás esetleges okairól, és az az általános vélemény, hogy a környezeti és meteorológia tényezők kedvezőtlen összejátszása okozta a halpusztulást: nagy volt a meleg, kevés volt az oldott oxigén a vízben, nagyon lassú volt a folyás, a gyárak pedig valamelyest még terhelték a folyót, kicsit melegedett is, és mindez együttesen vezetett a halak pusztulásához.
Zentán egyelőre még a cukorgyár üzemelteti a távfűtést, és miközben arról hallottunk, hogy több városban a rövidesen kezdődő idényben tíz–húsz százalékkal drágul ez a szolgáltatás, Zentán marad a tavalyi ár.
– Azt nem tudom, hogy a távfűtő művek miként képezik az áraikat, mindenesetre mi olyan szerződést kötöttünk az önkormányzattal, hogy amíg nem drágul meg a bejövő energia, addig mi sem növeljük a fűtési díjat. Márpedig a gáz ára a régi maradt. Abbéli szándékunktól azonban nem álltunk el, hogy jövőre legalább részben átadjuk egy alakuló vállalatnak a távfűtés üzemeltetését. Egyelőre még, vagy akár hosszabb távon is, vállaljuk az energia szolgáltatását, de a rendszer üzemeltetését nem.
Gondolom, a cukorgyárnak, miként a polgároknak is, az egyik legnagyobb gondja az energiadrágulás. Merre kell keresni a megoldást?
– Például biogáz termelésében. Fejlődésünkhöz ezt a kérdést kell megoldani. Három külföldi cég már tartott is bemutatót, csak hát egy nem is teljes terv kidolgozása 50 ezer eurót igényel, és itt egyelőre elakadtunk. Persze, ha erre sor kerül, akkor sem zárkózunk el attól, hogy a távfűtéshez is szolgáltassunk energiát. A gázgyár viszont 10–15 millió eurós költséggel jár, és ebben már a tulajdonosnak van döntő szava.
