Kellemes meleg délután volt, négy vagy öt óra lehetett, nem emlékszem már pontosan. Óriási robbanás rázta meg a belvárost, mégsem tört be egy ablak sem. Az egykori Dornstädter (a későbbi Zagreb, majd a még későbbi Atina) kávéház homlokzatán, a város felett őrködő Vasember rozsdás kardja meg sem rezzent... A félreértés elkerülése végett azonnal el kell mondani, mindez kereken húsz évvel a NATO-bombázások előtt történt. A két évtizeddel később lehullott bombák tucatjai talán mégsem okoztak akkora károkat, mint ez az egyetlen robbanás a belváros szívében.
A lelkekben volt a legnagyobb a pusztítás. De a lelkek némák maradtak, örökre. És eltűnt örökre a Zsidó utca fele. Vele együtt a Zvezda mozi, a Hleb legnagyobb tejcsárdája, a Centroslavija (ki emlékszik már e névre?) önkiszolgálója, a fodrászszalon, a Peko cipőüzlete, a jól menő Palics étterem, a Fruška Gora cipőbolt, a Begej kalapszalon, a belváros legjobb fagylaltot készítő cukrászdája, órásmesterek és kisiparosok jó néhány üzlete, és ezek fölött, a cikornyás homlokzatú, monarchiabeli épületek emeletein sok száz ember otthona. Megkérdezte-e akkor valaki is ezeket az embereket, akarják-e hogy eltöröljék a föld felszínéről otthonaikat, akarják-e, hogy ezt az utcát – amelyről ma már tudjuk, hogy minden egyes épülete műemléknek számítana – két tűzszerész egy gombnyomással ezer tonnányi porrá és törmelékké varázsolja? Egy frászt kérdezték! A szerkesztőnk is csak fotóst küldött a nagy eseményre, meg azt, akinek a feladata volt megírni (de úgy, ahogy kellett) a székváros fejlődésének, épülésének e hatalmas lépését, amely a szellemi jólétet és a műveltséget, a kultúrát volt hivatott szolgálni. Egy márványból készült, lélektelen, dobozszerű mauzóleumféleséggel, az új nemzeti színházzal, amely hamarosan a darabnyi elpusztított történelmi múlt helyére épült. Elnémították és félrelökték azokat, akik esetleg félig ki is nyitották a szájukat, és mertek emlékeztetni arra, hogy már korábban nagyszerű helyet találtak a színháznak, a világháborúkat átélt ódon belvárosi utcákat barokk és szecessziós épületeikkel meg inkább tatarozni kellene, vagy illene... Ma már azt is tudjuk, hogy mennyire igazuk volt e félénk tiltakozóknak. Mennyivel nagyszerűbb látvány és élmény lenne most egy hatalmas üveg- és márványépület a Duna túloldalán egészen a vízig lenyúlva, a sétánnyal szemközt, a két híd között, az ódon vár nyúlványainak tövében. Majdnem olyan, mint Sydneyben... De ugyan ki állt volna oda a hatalmas Néphadsereg vezérkara elé egy ilyen ötlettel? Azt a területet akkor (és talán még most is) a katonaság bitorolta, valószínűleg azzal a mottóval, hogy a vár és a környéke a katonáké, így van ez Mária Terézia óta. Kár, pótolhatatlan kár, hogy így történt.
Volt Újvidéknek más felbecsülhetetlen értékű kincse is. Például Közép-Európa egyetlen, de valóban egyetlen örmény temploma, a mostani Bazar áruházzal szemközt, a Vasút utca sarkán. Ahhoz nem kellett robbanóanyag. Csak néhány pártfunkci aláírása. Órák alatt szétrúgták, elhordták. Minden egyes téglája műkincs volt, és mégis. Helyére azóta sem épült semmi, pedig van annak már bő ötven éve. Pardon, valamikor, jóval később, amikor már a szocialista országépítés viharának szelei enyhültek, odaraktak egy szekrénynagyságú kőtömböt, néhány kőkoponyával meg felirattal, hogy ezen a helyen állt bizony egy örmény templom, de mi azt a klerikális dogmák és eszmék elleni harcunk egyik nagy sikereként eltüntettük. Nos, e templom érdekében valóban senki nem szólt egy szót sem. A Goli Otok akkor ugyan távoli, de még működő intézmény volt. De kit is érdekelt, hogy a tizennyolcadik században itt örmény népesség is élt?
Másként mentek akkor a dolgok. Azt mesélik, Tito egyszer a palánkai vadászmezőkre utazva áthajtatott Újvidéken, és valahol a Futaki út végén kitekintett az autója ablakán, és megkérdezte a mellette ülő elvtársat, hogy mik ezek a szörnyű küllemű viskók? Munkások házai?! Lebontani őket! És másnap már elkezdték helyükön építeni a még szörnyűbb négyemeletes, embertelen, egyforma kocka lakótömböket, apró, egérlyukszerű lakásokkal. Kérdezte valaki is a nyolcvanéves öregektől, hogy akarnak-e emeletet mászni, szenesvödröket felcipelni? Örülni kellett, vezényszóra.
Már azt hittem, hogy ennek vége. Bizonyos értelemben vége is van, mert már nem pártdirektíva alapján megy a rombolás. Van annál sokkal rosszabb is. A pénz. A rengeteg pénz. A pénz teljesen átépítette Újvidéket az elmúlt húsz év alatt. Utcák tucatjai tűntek el, a kertes családi házak helyén most emeletes épületek vannak, legalább 15 lakással. Egy család helyett tizenöt család ugyanazon a területen. Huszonegy évvel ezelőtt kezdődött a duzzadás, Vukovár ostromának első napján már megjelentek az első menekültek. Akkor itt mintegy háromszázezer lakos volt, most a szűkebb peremvidékekkel ennek majd kétszerese. Az ígéret földje lett e város a gyanúsnál gyanúsabb, de gazdagabbnál gazdagabb vállalkozóknak, beruházóknak, és ezek nem tartottak és nem tartanak népszavazást egy-egy ház, egy utca, egy környék lebontásáról, átépítéséről.
Ez is kapitalizmus. Más városokat, így Szabadkát sem fogja elkerülni. Valószínűleg diszkrétebb és kulturáltabb lesz e folyamat lezajlása, és főleg irányított, nem úgy, mint a székvárosban... Nem hiszem, hogy idős, de családi házához ragaszkodó házaspár hajlékát öt méter mély alapokkal fogják körülásni, míg az össze nem dől, mint ahogy Újvidéken történt, a Ćirpanov utcában. Szegény borbélymesteremet rögtön el is vitte a szíve, miután egy tenyérnyi legénylakással kiszúrták a szemét. Ez a tranzíció itteni formája. Ez okozta vesztét egyik korai lelkes hirdetőjének is, a tizenkét évvel ezelőtti tartományi kormányfőnek, kit a szemem láttára lőttek fejbe a nemzetközi mezőgazdasági vásár tehénszaros istállójában, tenyészbikák, külföldi diplomaták, és az új idők ütemét diktáló hazai politikusok társaságában. Az idő múlásának és a tőke halmozódásának viszonylatából szemlélve ez a jelentéktelen epizód nyilvánvalóan nem állíthatta le ezt a folyamatot. Nem is fog az leállni, de Szabadka példája biztató, mert megmutatta, összefogással mégiscsak lehet emberibb módon kanalizálni a dolgokat.
