A civilizációkat organikus egységeknek, kifejlődő, majd elpusztuló emberi képződményeknek tekintő Arnold J. Toynbee hívta föl a figyelmet műveiben egy elgondolkodtató tényre. Eszerint terjeszkedni, világhódítói terveket szövögetni a civilizációk már csak a szellemi hanyatlásuk, a megroppanásuk korszakában kezdenek el. Ez volt helyzet a görögökkel is a Makedóniai Fülöp és Nagy Sándor neve fémjelezte történelmi pillanatban, s ugyanennek lehettek a kortársak a szemtanúi Rómában a köztársaság haldoklásakor is az i. e. 1. században. Mindkét sorsdöntő történelmi időszakról elmondható, hogy egyszerre volt a pusztító belháborúk és a diadalmas hódítások kora.
Európa számára a megroppanás korszakának a beköszöntését kétségbevonhatatlanul a 20. század vérzivataros időszaka jelentette. Erről az időszakról is elmondható, hogy az egyszerre volt az európai államok közötti kíméletlen háborúk százada és a két diktatórikus államberendezkedés, a nácizmus és a bolsevizmus világhódítói vágyálmainak a kudarca. Szerencsére, sikertelenül végződött mindkét erőszakos kísérlet. Talán ezeknek az ideológiai töltetű törekvéseknek az életellenessége és értéktagadása lehet a magyarázata, hogy amíg a görögök és a rómaiak katonai világhatalomként emelkedtek ki szellemi hanyatlásuk századából, addig Európa a századvégre – a helyét és a szerepét átengedve az új kor világhatalmának, az Egyesült Államoknak – bukott erőként került ki abból.
Az igazságos ítélet jelét láthatjuk abban, hogy a századvégre azé az országé és nemzeté lett a megkérdőjelezhetetlen világhatalom, amelyik a 20. század folyamán az európai értékrend védelmezőjeként tette ismertté a nevét, előbb a náci Németországgal, majd a kommunista Szovjetunióval szembeszegülve. Egyfajta vallási naivitással arra gondolhatunk e szerencsésnek mondható végkifejlet alapján, hogy a legvégén a jó mindig győzedelmeskedik. A világ azonban sohasem ennyire egyszerű, fekete-fehér valóság, még ha mitikusan látva mi olyannak is szeretnénk hinni. Arról, hogy mi és ki sorolható a jó oldalra, mi és ki a rosszra, csak a végső célkitűzést szem előtt tartva alkothat ítéletet a véges belátóképességgel rendelkező ember. Ehhez behatóan kell ismernie az eszmei szándékot és az azzal gyakran köszönőviszonyban sem lévő gyakorlati indítékokat, valamint a cél elérésére alkalmazott módszereket.
Egy, a történelem beteljesítésével ámító, emberéleteken átgázoló és világhódító terveket szövögető diktatúra célkitűzése semmiképpen sem tekinthető elfogadható politikai törekvésnek, márpedig ezt tűzték ki maguk elé a náci-fasiszta és a bolsevik-kommunista rezsimek. Ők emberidegen céljaik és (gaz)tetteik miatt kerülnek a rossz oldalra, s az azokkal való szembeszegülésük miatt a jó oldalra háborús ellenfeleik. Attól azonban, hogy a második világháborúban a jó oldalon harcoltak, nem minősül át jóvá a britek gyarmati elnyomása, a függetlenségükért küzdő népek elleni rendőri erőszaka 1939 és 1945 között. Ez a háborús cselekményekre is érvényes. London bombázása kétségbevonhatatlanul háborús bűncselekmény volt, de az volt Drezdának gyújtóbombákkal való fölégetése is a brit és az amerikai légierő részéről, ami pokoli pusztítást okozott az ártatlan polgári lakosság körében. Végső célkitűzésük és módszereik alapján sorolódnak a II. világháború harcoló felei a jó vagy a rossz oldalra, az egyes cselekedetek, háborús döntések erkölcsi értékét azonban a konkrét tett, a mögötte meghúzódó szándék és a végrehajtás módja helyezi el az egyik vagy a másik oldalon.
Az is csak egy mitikus gondolkodást tükröző vágyálom, hogy a jónak mindig győznie kell. Erre nincs semmilyen bizonyíték, még abban sem lehetünk biztosak, hogy egyszer lesz végkifejlet, ami vagy a jónak, vagy a rossznak a végső győzelmét eredményezi majd. Az is elképzelhető, hogy a végkifejlet mindkét fél megsemmisülésével jár majd. Egyvalami mégis a jó győzelmét teszi valószínűbbé ebben az egyszer lehetőség szerint véget érő harcban: az, hogy a jó ügyért való küzdelem, ha mögötte meggyőződéses hit áll, olyan többleterővel látja el képviselőjét, amivel a rossz ügy védelmezője, hacsak nem egy téveszmébe vetett hit hívja csatába, sohasem szállhat szembe ugyanazzal az elszántsággal.
