Sohasem jártam még Makón, ezért hosszan készültem erre a találkozásra. A hagymások vidéke a magyarság számára történelmi-néprajzi fogalom, és bár Erdei Ferenc helyezte őket a nemzet figyelmének középpontjába, voltaképpen a makóiak hűsége és szorgalma volt az, ami naggyá és jelentőssé formálta a Maros-parti vidéket. De talán még ez is kevés lett volna ahhoz, hogy szárnyra kapja őket a jó hír; kellett hozzá Tóth Ferenc néprajzos is, aki Bálint Sándor tanítványaként meglátta azt az eleven csodát, a makói népéletet, amelyet azután az ő szakmai irányításával a hatkötetes Makó monográfiája című – mindenki számára példamutató – hatalmas műbe mentett át a táj tudományos társasága. Tóth Ferencnek és munkatársainak köszönhető, hogy az Alföld e lelkes közössége meg tudta mutatni: íme, ilyenek vagyunk mi, makóiak! És ez ebben az értékevesztett világban a lehető legtöbb, amivel hozzájárulhattak a kétkezi munka – a tevékeny élet – dicséretéhez.
A temető kapujából látni lehet a makói kápolnát, falán a vármegye hálás közönsége állította emléktáblával, amely első történetírónk, Debreczeni Bárány Ágoston halálára emlékezteti a látogatót. Ama 1849-es nagy szaladás idején – miután háza kertjében mélyen a földbe ásta jegyzeteit és befejezetlen munkái kéziratának garmadát – a szerviánusok dühöngő hada elől menekülve Makóig jutott el. A település lakói befogadták őt, megnyíltak előtte az otthonok ajtajai. Ám túl nagy volt a megpróbáltatás, a megfáradt író, a levéltárak titkainak lelkes kutatója, a Tudományos Akadémia levelező tagja nem bírta a megerőltetést, és április 11-én meghalt. Végső nyughelyét Makó népének sírkertjében lelte meg. A Délvidék számon tartott üldözöttje megérdemelt a Helytörténeti Társaságtól egy nemzeti pántlikával feldíszített bokrétát – tőlünk, Pastyik Lászlótól és Szabó Józseftől pedig egy tisztelgő főhajtást.
Hazamenekült Makóra, templomépítő ősei városába az óbecsei születésű ifjabb Draskóczy Ede is, akinek 1945. január 13-án a feje felett úgy bombázták szét a pesti otthonát, hogy egyetlen pillanat alatt vált földönfutóvá, édesapja, a Bácskában egykor kisebbségi magyar kultúrát teremtő és közösségépítő idősebb Draskóczy Ede, Szenteleky Kornél törekvéseinek lelkes támogatója – szándékainak olykor irányadója – pedig a romok alá temetve egyike lett feledhetetlen mártírjainknak. Rá – apáink nemzedékének gyámolítójára – emlékezni jöttünk a családhoz mi, az egykori Délvidék titkait fürkésző utódok. Főhajtásos tisztelgésre mindazok előtt, akik a nagy menekülések során eljutottak Makóig, vagy meghaltak útközben a nagy szaladások gyötrelmeiben.
Ünneplő szívvel érkeztünk mi Makóra az idén kilencven éves ifjabb Draskóczy Ede otthonába, mégis volt az útra kelésben némi szorongás is, ami akkor keríti hatalmába a lelkeket, ha tudják, hogy sorsfordulóhoz érkeztek. És én elmondhatom: az a makói délután – és a József Attila Könyvtárban megtartott ünnepi este – nagy fordulója volt az életemnek. Mert Draskóczy Ede derűje, lelkének békét és nyugalmat sugárzó ereje új formát adott az asztalához fogadott valamennyi látogatója világról vallott meggyőződésének. Akkor, ott megtanulhattam, a türelem az, ami méltóságot ad az embernek; aki türelmes, az méltó partnere lesz a kizökkenthetetlen időnek, és nem fognak rajta a rosszindulatú démonok szándékai sem. Draskóczy Ede életében két otthonát veszítette el, és kétszer vált számkivetetté, jó csillagai azonban hazavezették őt a család ősi otthonába – Makóra. Ő így válaszolt Bárány Ágoston kérdésére, aki előtte egy évszázaddal azt mérlegelte: „kívánhatod-e okszerűen: hogy az író, ez annyiszor haldoklott mezők’ bal sorsban annyira dús eseményeit, ’s a’ magányos tájképek’ derűjét ’s borúját, még akkor is ohajtásod szerint rajzolhassa, midőn a’ történések’ hű tükörét, a’ nehézkes idők’ förgetegei, olly sok ízben zúzák-szerte?” A Draskóczyak szerint igen, hisz a türelem fegyelmez is, felöltöztet a túlélés reményébe. Ezt talán megértették a jelenlévők közül azok is, akik az utolsó nagy pusztítás, az 1990-es balkáni háborúk elől menekülve érkeztek ugyancsak Makóra. Mert nagy szívük van a makóiaknak, hisz abba a saját sorsuk mellett beleférnek a mi történelmünk keserű évszázadai is.
