Írod, zsendül a meggy, elnehezül, válladra hajlik a hársfák édes árnya, márvány, tenger a város… igyekszel megmaradni, formában s végül egészségben is, minden nap újra meg újra…fáradtság…reggel lesz és este…van, hogy örvendünk is, utazunk, kertet művelünk, gyermekeinkért aggódunk, szeretünk, és van, hogy minden ok nélkül a szomorúság telepszik mellénk, szkopjei, umagi, spliti, szarajevói emlékek, ánizspálinka, teran, a müezzin hajnali imája, tromostje…hívatlanul jönnek és nem kopogtatnak, emlékek és árnyak…nem így képzeltük, nem így terveztük…valami mást, nem tudom, mit, méltóságteljesebbet reméltünk, nem a puszta megmaradást, nem percemberek vezényszavát, nem latrok diadalát, nem sárkányfogveteményt …
ez a szomorúság, amely régen mellénk szegődött, a lényegről szól, arról, ami nem papíron, nem gépben, hanem bennünk van, volt megírva évek óta, húszéves érzések ezek, húszéves írások, amelyek a tábornok elfogása kapcsán kiszakadnak belőlünk, hiszen bennünket is kivégzett, ítélet nélkül, mindannyiunkban meghalt valaki, valami…most emlékek örvénylenek bennünk, de már nem a düh, a dac vesz erőt rajtunk, csak a keserűség árasztja el lelkünket, elégtétel sincs…hiszen ott álltunk a kivégzőosztag előtt, a tömegsírból másztunk ki, elköltöztünk, messzire mentünk, vagy itthon zárkóztunk be egy másik életbe… Honvágy a hazában… és most valaki villanyt gyújtott abban a szobában, amelyikbe csak nagy ritkán mentünk be, amelyikben minden úgy maradt…húsz éve nem szellőztettünk, nem takarítottunk és fényt sem gyújtottunk benne, nem volt miért, a poharak félig vagy fenékig üresen…egy olyan szoba van házunkban, amelyben a halál lakik, amelyben gyönyör és félelem hálta el éjszakáját…és most, hogy ismét kinyílt az ajtaja, mély fájdalom önt el bennünket…ismét meghalunk, ki tudja hanyadszor… emlékeink sortüze dörren és visszhangzik fejünkben…tehetetlenek vagyunk, a halál rokonai…aztán összeszedjük magunkat, valamennyien, Rodostóban vagyunk, hasonlítanunk kell valamire, emberformára beretválkozunk, szolidan felöltözünk, ez megmaradt, ez az igényesség, pótcselekvés…és munkába indulunk, ma is, még holnap is, abban reménykedve, hogy bírjuk a versenyt…mivel nem maradt más, hát bírni fogjuk, még ha lélekben megégetve is, de távolról nézve, emberként megyünk tovább, dolgozunk és fizetjük a hóhér zsoldját…életfogytiglan.
