Boldogtalanná válhat-e egy pompás paripa, mert nem tanult grammatikát? És szerencsétlen-e egy bika amiatt, mert képtelen tornászni? E felvetett kérdésekkel évődött évszázadokkal ezelőtt Rotterdami Erasmus, hogy aztán gondolkodásra kényszerítse olvasóit: az ember miért akar mindenképpen – örök elégedetlen, tévelygő módjára – elszakadni természetes környezetétől.
Szerinte ugyanis az aranykor együgyű népe nem volt felszerelkezve tudománnyal, csak természetes ösztönét követte. („Mert a természet semmi tekintetben sem fogyatékos.”) Most más idők járják, ám az emberiségnek azért mindenkor kezet nyújt a balgaság, a zsivajgó karneváli hadban pedig ott találjuk segítőként többek között Mámorkát, Tudatlankát, Hízelgőkét és Magamatszeretemkét is.
Persze, nem kell okvetlenül mindent szó szerint venni, olykor éppen a felállított tétel ellenkezője az igaz, mindenesetre Erasmus láthatóan jókat derült maga is, amikor – maró szatírával – megírta könyvét, A Balgaság dicséretét, méghozzá rendkívül szórakoztató módon. Ezen írásfélét igazolandó szóvá is teszi egy helyen: „Mégiscsak igazságtalanság, hogy minden foglalkozási ágban engedélyezett a tréfa, egyedül a tudományból rekesztjük ki.” Pedig hát a németalföldi Erasmus tudós volt, a javából, az európai humanizmus kiemelkedő alakja, a görög nyelv és a hellén hagyomány újbóli népszerűsítője, azonfelül modern típusú író, az elegancia és a szellemes stílus embere. És világias műveltségű, holott kényszerűen pap volt, e tekintetben viszont a kereszténység tiszta ősforrásaihoz akart visszatérni (fő műve a saját latin fordítása kíséretében megjelentetett görög nyelvű Újszövetség). Mindez persze számos komoly konfliktushoz vezetett, hiszen voltaképpen ő készítette elő Luther színre lépését is. Lévén mindenkor ráadásul kételkedő is, beállt hát a szatíraírók sorába, időben a görög Lukianosz után következve, megelőzve viszont a francia Voltaire-t. Az éppen akkortájt beinduló könyvnyomtatás révén gyorsan ismertté vált, széles körű népszerűsége és tekintélye dacára azonban – nyilván félelmetes intelligenciája és humora miatt is – idegen maradt a saját idejében. Korát messze megelőzte – bennünket mindenesetre utolért.
De térjünk vissza a balgasághoz, a könyv valódi témájához, s azonnal láthatjuk, Erasmus elsősorban a filozófusokra neheztel. Merthogy a híres bölcsek nyomorban élnek, sokan megvetik, lenézik őket, ezzel szemben a balgákhoz ömlik a pénz, dúskálnak, s rendre ők vesznek részt az állam kormányzásában is. „Ha meg valaki egyházi rangra és vagyonra áhítozik, hamarább eléri azt a szamár vagy a bivaly, mint valami bölcs.” Platón elméletére rácáfolva Erasmus egyenesen úgy véli, „a történelem tanúsága szerint soha vészesebb időszakok nem voltak, mint amikor holmi filozófusok vagy irodalmárok ölébe hullott a hatalom”. De milyen erő is kovácsolta össze az egykori faragatlan, durva embereket egyetlen állammá? – teszi fel kérdést, s a választ is azonnal megadja: a hízelgés. Így lesújtóan szól az udvaroncokról szintén, akiknél nincs szolgalelkűbb, meghunyászkodóbb és elvetemültebb, „de egy dologban igen szerények: megelégszenek vele, ha az aranyat, drágaköveket, bíbort, meg az erénynek és bölcsességnek egyéb jeleit csupán külsőleg aggasztják magukra, magára az erényekre való törekvést azonban átengedik másoknak”. Talán csak a kereskedőkről volt még rosszabb véleménnyel, mert övék a legpiszkosabb üzérkedés, hiszen széltében-hosszában hazudoznak, hamisan esküdöznek, csalnak, rászednek, mégis a legkülönbnek tartják magukat.
Szerzőnk szerint a balgaság az élet igazi fűszere, hiszen míg a bölcsek ráállnak arra, hogy az ész vezérelje cselekedeteiket, addig a balgák utat engednek a szenvedélyeknek, márpedig azok képezik az öröm és boldogság forrásait. A balgaság (vele együtt a kölcsönös ámítgatás és hízelkedés) édes méze nélkül nem tűrné el hosszabb ideig nép a fejedelmét, úr a szolgáját, tanító a tanítványát, barát a barátját, asszony a férjét, asztaltársát a lakomázó és gazda a bérlőt.
Erasmus A Balgaság dicséretét Morus Tamás vendégeként írta Angliában, 1509-ben. Két évre rá jelent meg nyomtatásban, tehát kereken ötszáz esztendeje. Mi pedig ma csak elmélázhatunk, változott-e időközben valamit is az emberi lét minősége és természete, illetve: tart-e még a humanizmus időszaka. Vagy már régen befejeződött.
