Egyelőre csak szőrmentén „dúl” a választási kampány, de a sajtóban egyre gyakrabban jelennek meg az ezzel kapcsolatos interjúk, elemzések. Az esélyekkel egyelőre senki sem foglalkozik, hiszen még azt sem tudni, hogy mikor fogunk az urnákhoz járulni. Ez azonban nem zárja ki, hogy foglalkozzunk a pártok pénzügyi dolgaival.
A nemrégen elfogadott és a politikai pártok pénzeléséről szóló törvény, akárcsak a nyolc évvel ezelőtti, számos „kiskaput” hagy nyitva mindazok számára, akik nem eléged(het)nek meg a köztársasági költségvetésből várható összeggel. Kétségtelen ugyanis, hogy az állam semmiképpen sem képes kielégíteni a mindenképpen hatalomra jutni szándékozók igényeit. Ezért a politikai tömörülések, akárcsak bárhol a világon, igyekeznek minél eredményesebben feltalálni magukat.
A miloševići időkben nem voltak kérdésesek a pénzforrások. A függöny mögött ugyanis néhányan, élükön a volt diktátorral, eldöntötték, hogy melyik pénzes közvállalat fogja kiadósan támogatni a szocialistákat és a radikálisokat. Az ellenzék pedig kénytelen volt önállóan megoldani a saját problémáját. Ez úgy sikerült, ami azóta is olajozottan működik, hogy a Szerbia gazdaságát, tehát pénzügyi folyamatait is uraló újgazdagok és nábobok igyekeztek több lábon állni. Páncélszekrényüket ugyanis nem csak az uralkodó párt előtt nyitották meg, hanem igyekeztek felmérni az erőviszonyokat és legtöbbjük úgy látta jónak, hogy a hatalomból kiszorultaknak is juttatni kell némi támogatást, mert sosem tudni, hogyan alakul a választások eredménye.
Nos, ez be is vált. Ezért a politikai félfordulat után nem is egyszer megtörtént, hogy a pártok pénzügyeit firtató hivatalos szervek – felmérve a legutóbbi választási kampány költségeit – megállapították, hogy az egyik pártnak legalább nyolcmillió euró lehetett a kiadása, holott a (legális) bevétel oldalán mindössze kétmilliót mutatott ki.
A pénzügyi jogban jártas szakemberek már most azt hangoztatják, hogy a jelenleg hatályban levő törvényt egyáltalán nem lesz nehéz kijátszani. A szóban forgó előírás ugyanis meghatározza ugyan, hogy egy jogi személy maximum mekkora összeggel támogathat egy pártot, de ugyanaz a cég „felkér” több magánszemélyt, hogy közvetítsen közötte és a kiszemelt politikai tömörülés között. Márpedig magánszemély annyit adhat, amennyit akar, vagy amennyi pénze van. És van, mert az érdekelt vállalattól átveszi ezt a „jó szándékot”. Igaz, hogy ezt az eljárást sem engedélyezi a törvény, de… És itt kezdődik a jogállami hanyatlás. A kampány lezajlása után ugyanis általában senki sem ellenőrzi a pártok által benyújtott és a pénzügyekre vonatkozó jelentés valódiságát. Lustaságból? Vagy éppen szándékosan? Ki tudja?
Az ügyesebb hatalmi pártoknak még egy megoldás áll a rendelkezésükre. Nem véletlen, hogy a közvállalatokba idejében betuszkolták a saját kádereiket, hiszen ilyenkor ők nagyon jó szolgálatot tehetnek. Olyan munkákat végeznek pártjuk számára, amiért vastagon kellene fizetni, de amikor esedékessé válik a számla elkészítése, valahogy „elfelejtik” azt megtenni.
Érthető tehát, hogy miért borzolja a közvélemény kedélyét, amikor a pártok szerényen bevallják, hogy milyen kevés pénzből voltak kénytelen gazdálkodni. Pedig ez nem igaz, csak a valódi donátorok mélyen hallgatnak. Nekik egyáltalán nem áll érdekükben, hogy róluk tudomást szerezzenek a polgárok, hiszen a párt kampányához való hozzájárulásukért előbb-utóbb benyújtják a számlát. Akár egy közbeszerzési pályázaton, akár más, mindenképpen gazdasági-pénzügyi előnyökkel járó ügyletnél.
Számunkra pedig adva van a két oldal: az álszenteskedő pártok és a haszonleső támogatóik.
Az igazi békát azonban mi fogjuk lenyelni.
