Csapó. „A sérült neve Sz. K. Belső és külső sérüléseinek többségét különféle harctereken szerezte. Egy teljes évtizede késik a kezelés. Félő, hogy a műtét elodázásának következtében komplikációk léphetnek fel. Több kórházban mondtak már le róla, egyszerűen nem voltak hajlandók felvenni a beteglistára.” A sürgősségi osztály ápolója, ahogyan kell, tömören, tézisekbe szedve mondja el közlendőjét a doktornak a Vészhelyzet régi-új epizódjában.
A nézők biztosak benne, hogy az orvos mindent el fog követni a páciens felépülése érdekében. Ha végül mégsem sikerülne a beavatkozás, szomorúan venné mindenki tudomásul a balszerencsét, ha pedig már elviselhetetlenül nagynak tűnne a tragédia, netán át is kapcsolnának máshova, azzal az egyszerű indokkal, hogy: ezt a részt már láttam. A sokadik csapó után derül ki csak, hogy a vészhelyzet kilépett a tévé képernyőjéből, s egy csapásra valóssággá vált a csapó mögé bujtatott látszat. A szereplők valós ént öltöttek magukra, s ez mintha egy kicsit össze is zavarná őket…
Korábban talán még imponált neki, ma azonban már, feladataik bizonyítható hasonlósága ellenére sem tetszik az államelnöknek az, ha a Vészhelyzet sztárjához hasonlítják. Az efféle utalásokra egy hosszabb vigyorral reagál csupán, s közöl még néhány komolyságot hirdető mondatot: veszélyes lenne, ha valaki színészként viselkedne a politikában – mondja, majd a mosoly lassú eltávolítása közben hozzáteszi – én pszichológus vagyok a politikában, s a megbékélésen dolgozom.
S amellett, hogy pszichológus, Tadić, az utóbbi napokban gondolatolvasóvá is vált. Elég volt Angela Merkel egy rövid belgrádi látogatása, s az egyenesen közölt európai–német elvárások ahhoz, hogy az elnök ezen újabb képességére is ráébredjen. S valóban, mit ér a sztárszerű báj, a lelki sebek gyógyításának képessége, Szerbiában már régóta a mágiával, kuruzslással, természetfeletti képességekkel lehet jobban keresni. Az elnök vadonatúj képességére németországi látogatása során hívta fel a figyelmet, amikor közölte, hogy a Merkel által elmondottak ellenére maga nagyon is jól tudja, a kancellár a lelke legmélyén éppúgy gondolkodik a koszovói kérdésről, mint ő, mármint, hogy támogatja azt az elképzelést, hogy a szerbek és az albánok még minden kérdésben megegyezhetnek Koszovó kapcsán. Aki mást mond, az félreértette.
Volt egy másik figyelemfelkeltő mondata is, melyben egy be nem teljesült álmot álmodott újra. Lelki szemei előtt látta, hogyan jelennek meg a képzeletbeli időutazás során a régi újságok címlapján az addigi címek helyett az újak: A Mercedes Szerbiát választotta. Tadić tudni véli ugyanis, hogy nem jó a gyárnak Magyarországon, pontosabban „nem olyan jó, mint amilyen jó Szerbiában lehetne neki”. Ezért egy – egyelőre legalábbis – nem létező beruházást előrevetítve bátran kijelentette: Szerbia sohasem fog lemondani saját Mercedes-üzeméről. Most már csupán arra lenne szükség, hogy a németek megbánják döntésüket, ráeszméljenek arra, részletes befektetési felmérésük semmit sem ért, elmulasztották az óriási lehetőséget, s gyorsan átköltöztessék az egész részleget Szerbiába. Talán arra nem is gondolt az elnök, hogy azok az okok, melyek miatt akkor elálltak a befektetéstől, még ma is ugyanúgy jelen vannak, s a beruházási légkör javításához mégsem elég kijelenteni: Elszúrtátok! Nehezen hihető, hogy mindezen javít valamit az a hozzátoldás, hogy a német és a szerb egyformán „termelő nép”, s hogy mindezt bizonyítják a hazánkban sikeresen működő német cégek, meg az a hétszázezer szerbiai, aki Németországban „termel”, s még a német nyelvet is képesek voltak – a termelés oltárán feláldozva önmaguk idejét – megtanulni.
Igaz, nehéz helyzetekben (EU, Koszovó, vagy csak az egyik) a legnehezebb megfelelő gondolatokat közölni, s ügyelni arra, hogy minden az elvárásoknak megfelelően hangozzék.
A következő jelenetben a még fel sem épült Sz. K. nagy rohanása közben egy szakadék széléhez érkezik. Nincs azonban minden veszve: szemmel látható a híd, mely átvezet a mélység felett. A híd azonban ingadozik, bátorság kell ahhoz, hogy valaki rálépjen. Menet közben kipotyoghat az ember zsebéből ez-az, olyan értékek, melyek birtoklásához túlságosan is hozzászokott, s melyeknek köszönhetően éveken át regélhetett múló mítoszokat. A felelősség nagy, ráadásul nem biztos, hogy nem a mélybe zuhanás a nyereségesebb út. Clooney, valószínűleg, túlélné az áthaladást, s a zuhanást is. Megkapaszkodna valahogyan, tűrné az arcába hulló törmeléket, s végül visszamászna, segítői is akadnának. Csakhogy, így nem jutna át a túlsó oldalra. Clooney biztosan a veszélyes hidat választaná.
